Oldalak

2016. január 18., hétfő

Irány a Magyar Kroki

Sziasztok!

Örömmel hívjuk fel figyelmeteket, hogy november közepén új magyar hírportál indult. A címe Magyar Kroki, célközönsége elsősorban az Angliában élő magyarság, de szép számmal olvassák Magyarországon, Izraelben, valamint Németországban is. Kérjük, terjesszétek jó hírét, osszátok posztjait. Krokizzatok naponta!



2015. október 15., csütörtök

Nem hódolunk be


Hónapok óta a migránshisztéria tartja fogságban az európai közbeszédet, éspedig azért, mert az anarchista oldal (nem tudok rájuk más szót, nálam a liberális Thatcher és Reagan, normális baloldalban pedig nem hiszek) képtelen azt belátni, ami a történelem folyamán sok tucatszor bebizonyosodott: ha két civilizáció találkozik, akkor az egyik megsemmisíti a másikat. És ez még hagyján, de azt sem hajlandó meglátni, ami az orra előtt történik. Makacsul hajtogatja az elveket, amelyek a valóság próbáján egyszerűen ostobaságnak bizonyultak. Néha már tudatosan ferdít, elhallgat, hazudik. Minél inkább bebizonyosodik elméleteinek tarthatatlansága, annál makacsabbul ragaszkodik hozzájuk. Aki erre rámutat, az hülye vagy náci. Mindenképp szélsőséges. „Előítéletei vannak”, hogy soroljuk tovább a bukott kifejezéseket, amiket normális ember nem ejt ki a száján. „Rasszista.” No és az ultima ratio: „Politikailag nem korrekt” (wuhaha).

Aki megsemmisíti a másikat, az általában az erősebb. Jobban megszervezett a társadalma, nagyobb a hatékonysága, célkitűzése van, amit teljesíteni is akar. Mint mondani szokás, az izmosabb eb randevúzik. Mármost ha lát valaki olyan pitbullt, aki farkát behúzva kotródik odébb, amikor három csivava akar randevúzni az ő szukájával, akkor nyilván nem gondolhat másra, mint arra, hogy a pitbull beteg. Súlyos beteg. Ha pedig még barátságosan invitálja is a csivavákat, és eltűri, hogy a szukán kívül elvegyék az eledelét és az ivóvizét is, akkor az azt jelenti, hogy a szerencsétlen kiérdemelte a Darwin-díjat.

Az iszlám nem most akarja először meghódítani Európát. Gyakorlatilag létezése óta hódít, ősi kultúrákat - közte az egyiptomit - söpörve el, és ebben olyan eszközöket alkalmazott annak idején, már Mohamed életében is, amilyeneket most az Iszlám Állam alkalmaz. A cél is ugyanaz volt akkor is, most is. Brutalitással akarták elérni akkor is, most is. Az iszlám utolsó állásai a Reconquista előtt a mai Spanyolország területén voltak. Buda felszabadítása előtt Magyarországon, de ostromolták – szerencsére sikertelenül – Bécset és Máltát is.

Ma az iszlám nem alkalmaz a hódításhoz közvetlen erőszakot, utolsó állásai pedig Stockholmban és Londonban vannak. A régi szabály azonban mindenképp érvényes: két civilizáció találkozásakor az egyik bedarálja a másikat.

Az iszlám részéről teljesen érthető a hódító törekvés. Ez az ideológia – vallásnak inkább ne nevezzük – képtelen megreformálódni, a világiasodásról nem is beszélve. Elég nehéz elképzelni, amint a leszbikus imám asszony leszedi otthon a mecsetről a félholdat, hogy ne sértse vele a keresztény betelepülőket. Nos, fordítva ez megtörtént, Svédországban egy leszbikus lutheránus püspök asszony leszedette a keresztény jelképeket, nehogy a bevándorlók megsértődjenek. És az ország hallgat. A svéd nép, ami tudomásunk szerint a vikingektől származik, birka módjára tűri – nem csak azt a pusztítást, amit az iszlám visz véghez a hazájában, a kultúrájában, a vagyonában, s nem csak azt, hogy az ország a világélvonalban van a nemi erőszak terén, olyan „fejlődőkkel” egy szinten, mint Lesotho, Swaziland és Botswana –, de azt, amit a tébolyult hangadók művelnek. Akik szőkék, kék szeműek és svédek. Adott esetben, saját bevallásuk szerint legalábbis, vezető tisztséget viselnek egy keresztény egyházban.

Ez őrület.

Nem hivatkozhatunk arra, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Az iszlám fennállása óta semmilyen más vallással sem tudott békességben meglenni; hódítási kísérletei során Európát két ízben sem tudta bevenni, eljutott viszont Ázsián át Indonéziáig, és útját tízmilliós hullahegyek szegélyezték. A szovjet-kommunista és a náci népirtás együtt nem produkált annyi halottat, amennyit az iszlám a korabeli Indiában. Minderről semmi nem áll a történelemkönyvekben, hiszen akkor nem lennének politikailag korrektek ezek a könyvek. A politikai korrektség legnagyobb tévedése, hogy minden éremnek két oldala van, kivéve, ha európai fehér emberről van szó, és különösen kivéve, ha angolszászokról vagy izraeliekről van szó. Ennek a kettőnek akkor se lehet igaza, ha igaza van. Mára oda jutottunk, hogy a Japán elleni amerikai atomcsapás áldozatai többet nyomnak a latban, mint a japánok több évtizedes, folyamatos agressziói és irtóhadjáratai, amelyeket négy évvel az első (!) világháború előtt kezdtek, amikor lerohanták Koreát.

Nem hivatkozhatunk arra, hogy nem tudtuk előre, hiszen volt, aki figyelmeztessen. Enoch Powell konzervatív brit politikus 1968. április 20-i beszédében – akkor már dübörgött a Brit Nemzetközösség felől az Egyesült Királyságba irányuló bevándorlás, aminek a jogi lehetőségét a britek csak jóval később, Hongkong kiszolgáltatása előtt szüntették meg, nehogy az egész koronagyarmat felkerekedjen – Vergiliust idézve így figyelmeztette honfitársait:

A jövőbe tekintve balsejtelem tölt el. A rómaiakhoz hasonlóan látni vélem „a Teverét, mely habzik a sok vértől”. Az a tragikus és visszafordíthatatlan jelenség, amelyre iszonyattal tekintünk az Atlanti-óceán túlpartjára, ám amely összefonódik magának az Államoknak a történelmével és a létezésével, itt nálunk is fel fog bukkanni, mégpedig a saját akaratunkból és saját nemtörődömségünkből fakadóan. Valójában igen közel járunk hozzá. Számokban kifejezve jóval a huszadik század vége előtt amerikai arányok lesznek. Ennek már most is csak határozott és azonnali cselekvéssel vehetjük elejét.

Powell itt az afroamerikaiak egyenjogúsítása, a déli államokban dívott faji elkülönítési politika felszámolásának nemkívánatos kísérőjelenségeire célzott: a bűnözés elszabadulására, a koedukált iskolák színvonalának vészes csökkenésére, a korábban fehér negyedek gettósodására és lepusztulására.

Valamint:

Nemzetként őrültnek, a szó szoros értelmében őrültnek kell lennünk ahhoz, hogy engedélyezzük évente mintegy ötvenezer eltartott beáramlását, akik legnagyobb részt a bevándorolt alsó népesség jövendőbeli növekedésének alapanyagát képezik. Mintha olyan nemzetet látnánk, amely szorgalmasan halmozza fel a tüzelőt önnön halotti máglyájához. Ennyire esztelenek vagyunk, hogy engedélyezzük egyedülálló személyek bevándorlását, akiknek az a céljuk, hogy olyan vőlegénnyel, illetve menyasszonnyal házasodjanak össze, akit sosem láttak.

Powell miniszter volt az ellenzéki árnyékkormányban; ettől a tisztségétől megfosztották, és még a konzervatív Times is kénytelen volt beállni a mocskolódótáborba. Akkoriban ülte fénykorát a balosság: zajlottak a párizsi diákfelkelések, lehetett tiltakozni a vietnami háború miatt – de mindig csak a dél-vietnami rezsim és szövetségeseik, az amerikaiak ellen, az északiak ellen soha –, népszerű volt az LSD, dúlt a szexuális forradalom, és általában tombolt minden, amitől az egykori Nagy Generáció tagjainak még ma is bepárásodik a szeme. Powell főnöke, Edward Heath harminc évvel később ismerte csak el, hogy „volt némi igazság” az elhangzottakban.

A multikulti akkori hangosan magabiztos híveinek észjárását persze össze sem lehet hasonlítani mai utódaikéval. 1968-ban, de akár még 1978-ban is legitimen lehetett hinni abban, hogy a ha maguk a bevándorlók nem is, de utódaik – észak-afrikai arabok Franciaországban, törökök Németországban, a Nemzetközösség mindenhonnan származó polgárai az Egyesült Királyságban – asszimilálódnak, és végeredményben a fogadó ország hasznos állampolgáraivá lesznek.  A legjobb indulattal is csak azt állíthatjuk, hogy ez legfeljebb kis részükre igaz, főleg Nagy-Britanniára és főleg a nem mohamedán vallásúakra.

Azt persze már akkor is pontosan lehetett látni, kinek mennyi gyereke születik, és a kommunizmus összeomlására világossá vált, hogy a történelem nem hazudott és a különféle civilizációk nem fognak még csak egymás mellett, hidegbékében sem élni. Ezt Samuel Huntington fejtette ki tudományosan, aki a mai szélütött anarchisták leggyűlöltebb célpontja halála után is. Minek jósolgatott, mondják, az ilyen jóslatok önbeteljesítők, de különben se veszi őket senki komolyan.

Értjük, ugye? Önbeteljesítők, de nem lehet őket komolyan venni.

Az ember olyan teremtmény, aki mindig többre vágyik, mint amije van. Ha valakinek van valamije, akkor fel kell készülnie arra, hogy lesz más, aki el akarja venni tőle – vagy azért, mert neki nincs, és szeretne olyat, vagy van ugyan neki is, de még többet akar. Ezért találták ki a zárakat, a kerítéseket és az őrséget még valamikor a történelem hajnalán.

A „politikailag korrekt” anarchisták ezt egész egyszerűen nem ismerik el, viszont rendkívül komoly érvekkel álltak ki a nyáron a menekültek mellett. A legszebbel – azért kell a menekültek mellett lenni, mert Orbán Viktor/Jobbik stb. ellenük van – itt és most hadd ne foglalkozzunk érdemben. Az egyik leggyakrabban hangoztatott panel az volt, hogy „úgyse akarnak Magyarországon maradni”. Észre se vették, hogy ezzel maguk minősítik a menekülteket, és azt ismerik el, hogy nem menekültek, hanem kizárólag a segélyre és az eltartásra utazó határsértők. Az észérvek közé sorolhatjuk még azt, ami az európai munkaerőhiányra hivatkozott, és úgy vélte, majd a szíriai, szomáliai, eritreai tömegek lesznek azok, akik kitermelik a heverésző európai nyugdíjas megélhetését. Ez az érvelés nem veszi figyelembe, hogy ma már más világot élünk. Egyfelől az automatizálás számos korábbi bevándorlószakmát tesz feleslegessé, másrészt a mai, zömükben iszlamista bevándorlók alapjában alkalmatlanok arra, hogy beillesszék őket az európai kultúrába. A beillesztés igen nehéz dió még akkor is, ha mindkét fél akarja – lásd Kelet-Németország esetét, aminek azonos a nyelve és a vallása, és negyed évszázadon át sem sikerült felzárkóznia az anyaországhoz, holott százmilliárdokat pumpáltak belé.

Az anarchisták harmadik, legkonokabb babonája a francia forradalom hármas jelszavának a komolyan vétele. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Arra ma már senki sem gondol, hogy ezt a három elvet maguk a francia forradalmárok sem értették más népekre – már az angolokra és a poroszokra se –, hanem csakis és kizárólag magukra. Leszámítva természetesen azokat a társadalmi osztályokat, akiket ki akartak irtani. Az anarchisták úgy gondolják, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség mindenkit automatikusan megillet. Ebből már néhol olyan vélemények következtek, hogy mindenkinek joga van a jóléthez. No persze mégsem mindenkinek, hiszen fentebb meghivatkozott svéd barátaink, akik ezen elveket feltétlenül vallják, úgy vágták volna ki a súlyosan sérült Wilhelm Fruzsinát, mint a huszonegyet, ha az egyik áruházlánc el nem vállalja a sok ezer koronás egészségügyi költségek kifizetését. Wilhelm Fruzsina túl sokba került volna azoknak a svéd adófizetőknek, akik bárgyú mosollyal és rezzenéstelen tekintettel fizetik az iszlamista őrjöngés okozta százmilliós károkat, mint a katonatiszt, és meghurcolják, aki ez ellen pisszenni mer. A szabadság, egyenlőség, testvériség és vele a jólét nem jár Koszovónak, aminek egész lakosságát simán le tudná nyelni a Ruhr-vidék már egymagában is.

Rossz hírünk van: a szabadsághoz kellően érettnek kell lenni, az egyenlőség ostobaság, mivel az emberek különböző képességűek, ráadásul mindig lesz, aki eleve hendikeppel indul; a testvériség pedig végképp babona, hiszen érdemes az embernek nagyon jól megválogatni még azt a maximum két-három embert is, akit élethossziglan a barátjának nevez. A jólét nem jogkérdés, hanem részint munkán, részint szerencsén múlik.

Azokban az országokban, ahol az iszlám az úr, a szegénység nem valamiféle felszámolandó dolog, csökevény, hanem örökös életforma (kivéve az olajgazdag országokat, amelyek gyakorlatilag lottónyertesnek tekinthetők). Azokban az országokban a demokrácia nem lehetséges, mivel az iszlám és a demokrácia ugyanúgy kizárja egymást, mint a nácizmus és a demokrácia, vagy a kommunizmus és a demokrácia. Különösen súlyos az eset, ha az iszlám arab országban az úr. Itt mutatkozik meg teljes valójában, miképp a nácizmus németnek, a kommunizmus kínainak volt a legdurvább. Az anarchisták szerint csak a szélsőségesek ilyenek, és miattuk nem lehet az egész „vallást” megbélyegezni. Ám az anarchisták soha nem tudnak megnevezni mérsékelt iszlám áramlatot, nem képesek arra, hogy vitában hivatkozzanak ezek vezetőire, hangadóira, sajtójára, honlapjaira. Azért nem, mert ilyen nem létezik. Nem is létezhet, mert az iszlám megreformálhatatlan. Nem történhet meg az, ami a kereszténységben Luther idején, hogy megpróbálnak visszamenni a tiszta alapokig. Nem történhet meg, mert a legtisztább iszlám az, amit az Iszlám Állam csinál. Ők tartják magukat a leginkább Mohamed elveihez, ők pontosan azt teszik, amit Mohamed tett. A történelem folyamán kizárólag négy arab-iszlám országban került sor demokratikus választásokra: Algériában, Tunéziában, Egyiptomban és Gázában. Valamennyi esetben terrorszervezet, illetve fundamentalista iszlamista párt került hatalomra. Egyiptomban és Algériában erőszakkal kellett közbelépni, nehogy a demokrácia diadalmaskodhasson – utóbbi országban tízéves, több százezer halottal járó erőszakhullám következett; Egyiptomban a hadsereg szerencsére megsemmisítette a népakaratot és eltakarította Murszit. A tunéziai győztesek valamelyest visszavettek elveikből, mert sikeresen felfogták, hogy az országuk gazdaságilag a turizmustól, politikailag pedig a volt gyarmattartótól függ. Gáza az egyetlen demokratikus választás óta is a terror szinonimája.

Mindez nem érdekli igazán Merkelt, Hollande-ot, Stefan Löfvent vagy azokat az olasz honatyákat és -anyákat, akik nagy többséggel megszavazták a minap, hogy az Olaszországban élő bevándorlók gyerekei állampolgárságot kapjanak. Mint említettem, nem az a törekvés a természetellenes, ha valaki oda igyekszik, ahol jobb életet remél. A természetellenes a behódolás, nevezzük Stockholm-szindrómának, amit egy régi operett is megörökített már:

Ha megversz is imádlak én, 
te drága rossz apacslegény 
Csak üss meg, de tekints reám, 
tiéd a hű apacsleány .

Vajon mi lehet ennek az oka?

Valóban elmebetegek lennének a migránspártiak? Szisztematikus öngyűlöletben szenvednek? Nem képesek logikus gondolkodásra, tagadják azt, hogy egy meg egy, az kettő? Netán civilizációjuk fizetett árulói ők? Sokan vélik így, és nehéz erre nem gondolni, hiszen józan ésszel nem érthető annak logikája, aki a jelenleg Európában lévő több tízmilliós iszlám tömegre – ami gyorsan szaporodik, ezt nem győzzük eleget ismételni – további milliókat kíván zúdítani. Józan ésszel nem érthető, hogyan létezhet olyan ember, aki nem ismeri el a statisztikákat, azt, hogy a bevándorlással csökken a közbiztonság, nő a bűnözés, ezen belül is különösen a nemi erőszak, hogy no-go-zone-ok alakulnak ki, és ezek olyan területek, amelyeken az állam joghatósága megszűnik, és másfajta – barbár – joghatóság lép életbe. Ez olyan, mintha azt a területet elcsatolták volna az illető országtól. Nem pusztán arról van szó, hogy arrafelé nem ajánlatos kutyát sétáltatni, miniszoknyát viselni vagy dobozos sört inni. Ha csak erről lenne szó, azt sem kellene és szabadna tűrni. De itt arról van szó, hogy az iszlám fokozatosan lebontja az államot. Ezt a célját teljesen nyíltan hirdeti, szó sincs róla, hogy titkolózna.

Miért nem látják ezt az „illetékesek”? Hogyan szelfizhet ezek után migránsokkal a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja? Netán valami nem stimmel nála?

Évekkel korábban egy fórumon egy baloldali világnézetű úriemberrel vitatkoztam, aki egyébként a legkulturáltabb, legfelkészültebb fórumozók közé tartozott – tehát ne egy bunkó vörös barmot képzeljetek el. Akkoriban napokig lángokban álltak a párizsi külvárosok, mint most egy-két hete Stockholm, és a fórumozó baloldali úriember ezt úgy bírta interpretálni, hogy a francia munkások felkeltek a kizsákmányolás ellen.



Létezik a baloldalnak, az anarchizmusnak egy különösen tébolyult változata, az SJW – Social Justice Warriors, azaz a Társadalmi Igazságosság Bajnokai –, amit az ezzel foglalkozó blog  joggal nevez „korunk mentális betegségének”. Az SJW már kísérletet sem tesz arra, hogy megpróbálja a tényeket a maga világnézete felé hajlítani-ferdíteni – tehát nem nevezi a gettókban dühöngő, autókat gyújtogató, üzleteket fosztogató utolsó csőcseléket kizsákmányolt munkásoknak, hanem azt mondja ki, hogy ennek a csőcseléknek minden körülmények közt igaza van, pusztán azért, mert vesztes. Az SJW az, ami védelmébe veszi a fergusoni randalírozókat, mert feketék, a palesztinokat, mert arabok, és így tovább. Ha két védelmezett esik egymásnak, akkor is a „privilegizáltakat” hibáztatja. A jelenlegi világrend ugyanis értük van, ezért meg kell változtatni.

A „világrend megváltoztatása” különösen népszerű egy olyan világban, ahol legfeljebb harminc olyan államot sorolhatunk fel, amelyekben nem hibák nélkül ugyan, de mégiscsak viszonylagos jólét és viszonylagos demokrácia működik. Ezek elsősorban az angolszász országok, továbbá az EU egyes más tagállamai, valamint Norvégia, Svájc, Izrael, Chile, Japán, Korea, Tajvan – és sornak nagyjából a végére is értünk. Mintegy százhetven egyéb országban vagy nincs demokrácia, vagy csak névleges, vagy iszonytató a szegénység, vagy a bűnözés elviselhetetlen mértékű, vagy mind egyszerre. A világ népességének nagy része rendkívül rossz körülmények között él. Ma már közismert, hogy ha valakinek fedél van a feje felett, rendszeres jövedelemmel rendelkezik, részesül orvosi ellátásban, tiszta az ivóvize és naponta háromszor húst ehet, a gyereke pedig részesül normális közoktatásban, az a világ leggazdagabb 15 százalékában már benne van. Nyolcvanöt százalék nélkülözik. Nyilván nem véletlen, hogy azokban az országokban a legkisebb a nélkülözők aránya, amelyekben a kapitalizmus működik; nyilván az sem véletlen, hogy a leszakadt 85 % gyűlöli a jól élő 15 %-ot, és mindenre képes, hogy ő is minél inkább részesüljön a javakból. Még egyszer: az ember olyan teremtmény, aki mindig többre vágyik, mint amije van. Ha valakinek van valamije, akkor fel kell készülnie arra, hogy lesz más, aki el akarja venni tőle – vagy azért, mert neki nincs, és szeretne olyat, vagy van ugyan neki is, de még többet akar. Ezért találták ki a zárakat, a kerítéseket és az őrséget még valamikor a történelem hajnalán.

Ehhez nem kell ideológia; de Merkel és társai szolgáltatnak nekik azt is, jóllehet köszönik szépen, nem tartanak rá igényt, nekik megvan a maguk ideológiája, különösen ha muzulmánok; ez pedig kizár minden egyéb ideológiát, az SJW-től a szociáldemokrácián át a kereszténységig bezárólag. Így aztán az ideológia inkább nekünk szól – azoknak az embereknek, akik nem hiszünk abban, hogy a világrendet a mi rovásunkra kéne átalakítani, ráadásul a barbarizmus javára. Az az elkeseredett makacsság, ami a migránspártiak részéről hónapokon át megnyilvánult – az ostoba panelek hajtogatásától a tények megátalkodott tagadásán át a goebbelsi propagandáig, a „humanista” rinyálásig és a legocsmányabb nyílt hazudozásig –, erre utal legalábbis. Ez azonban még nem ad választ arra, miért kellenek ezeknek az embereknek a betolakodók, és miért készek arra, hogy a saját kultúrájukat az iszlámmal szétveressék.

Erre nincs egyértelmű válasz.

Az viszont egyértelmű, hogy mi ezt nem fogjuk hagyni.

Üzenetünk így hangzik:

Mi továbbra is azok közé fogunk tartozni, akinek fedél van a feje felett, rendszeres jövedelemmel rendelkezik, részesül orvosi ellátásban, tiszta az ivóvize és naponta háromszor húst ehet, a gyereke pedig részesül normális közoktatásban – és ez a minimum. Az euroatlanti civilizáció semelyik tagjának nem kell szégyellnie magát amiatt, hogy jól él, ez ugyanis nem lottónyeremény eredménye, mint az olajmonarchiákban, és nem is a kolonializációé – tessék csak sorolni a skandináv, a finn, az ausztrál, a kanadai, az új-zélandi, a svájci, a luxemburgi, a koreai, a tajvani gyarmatokat! –, hanem a munkáé, valamint azé a képességé, hogy mi tudtuk legszervezettebben alkalmazni a célzott erőszakot. Arról, amit kivívtunk, akár életszínvonalban, akár kultúrában, akár szabadságjogokban, soha nem fogunk lemondani, sem a globális felmelegedés, sem a jegesmedvék, és főleg nem az iszlám hatására és kedvéért.

Isten velünk van. A barbarizmus nem győzhet.

2013. január 23., szerda

Százhúsz helyre tizenkét párt


Lezajlottak az izraeli Kneszet-választások, a miniszterelnök papírforma szerint Netanjáhu lett, a legtöbb mandátumot pedig a Likud és a Jiszráél Béitéinu választási szövetsége szerezte. Egyáltalán nem papírforma szerint a második helyen végzett a magyarajkú izraeli zsidóság néhai újvidéki állócsillaga, Lapid Tomi fia, Jáir Lapid és baloldali-liberális formációja.


Binjamin Netanjáhu. Ellenfél nélkül

A 2013. évi izraeli választások végeredményeként 12 párt jutott be a 120 tagú képviselőházba egyszerű listás választás alapján. A nagy nyertes a Likud és a Jiszráél Béitéinu választási szövetség, amely harmincegy mandátumával messze lehagyta valamennyi vetélytársát, jelezve: van ország, ahol működik a libertáriánius eszme és gondolkodásmód. Netanjáhuék győzelme egyértelműen azt mutatja: az izraeliek meghatározó hányada szerint jó irányba tart az Ország, s a jelek szerint a Gázának való megkegyelmezés sem okozott komoly presztízsveszteséget a koalíció vezető erejének.

Senki, talán még maga a pártelnök, Jáir Lapid sem számított arra, hogy második helyen végez a Jes Átid (Van Jövő), amely a múltkori választások idején még nem is létezett, ma pedig egyik napról a másikra a baloldal vezető erejének mondhatja magát tizenkilenc képviselővel. Helyzete nem könnyű, a Jes Átid egy nálánál csaknem kétszer nagyobb kormányzó erővel szemben állva vállalja a neoliberális gazdaságpolitika – szép számmal jelenlévő – veszteseinek és áldozatainak felzárkóztatását, miközben a baloldalon is van versenytársa bőven.


Jár Lapid mesterien használta szakmáját, a médiát

Tizenöt mandátummal harmadik az Országot 1948 és 1977 között nem kis sztálinista felhanggal, szinte pártállamként kormányzó Munkáspárt, ahová, illetve amelynek elődjéhez az alapító atyák és anyák java része tartozott Cháim Weizmanntól Jichák Rabinig. A pártvezetés csúcsán állt már nő a hetvenes években Golda Méir személyében, s ma is hölgy az elnök – Seli Jehimovics –, de a hasonlóságnak ezzel vége. Az egykoron az állam és az ország gerincét képező, mindenható formáció ma árnyéka önmagának; különleges csoda, hogy Jehimovics a semmiből vissza tudta hozni, ráadásul a harmadik helyre.

Negyedik-ötödik helyen, egyforma eredménnyel áll a Hábájit Jehudit és a a Sász. Az alapvetően etnikai alapon szerveződő, népességrobbanása miatt sokáig megállíthatatlannak tűnő Sász, amely elsősorban a szegénységben élő szefárd vallásos zsidókat tömörítette egységfrontba, tizenegy mandátumot szerzett, azaz növekedése megtorpant, amibe nyilvánvalóan belejátszik, hogy igen idős szellemi vezetője, Ovádja Joszéf egykori főrabbihoz méltatlan, tolerálhatatlan rasszista baromságokat hangoztatott, kijelentve egyebek mellett, hogy „a gójokat csak azért teremtette az Isten, s azért élhetnek viszonylag hosszú életet, hogy szolgálják a zsidókat”.

A Likudot jobbról előző Hábájit Jehudit (Zsidó Otthon), a vallásos cionizmus pártja a 2009-es három mandátummal szemben szerzett ma tizenegyet, és ezt a sikert úgy érte el, hogy két nagyágyúja új pártot alapított, búcsút intve a Hábájit Jehuditnak (a sokak által ultrajobboldalinak bélyegzett Ocma Jiszráél pengeélen táncolt, eleinte úgy tűnt, két frontembere, Árje Eldád és Micháél ben Ári bejutnak, a végeredményben azonban a párt már nem szerepel). A párt térnyerése jelzi, hogy a telepesség gondolata, amely akár harminc évvel ezelőtt még az átlag izraeli szemében is politikai perverziónak tetszett, mára polgárjogot nyert, a telepespártok pedig nem holmi szétforgácsolt, a Kneszetbe épp csak becsúszott, zsaroló törpepártocskák, hanem tömegigényt becsatornázó szervezetek mindazok szemében, akik belátták: az arabokkal nem lehet békét kötni, épp ezért a Nyugati Partot – hasonlóan a Golan-fennsíkhoz és Jeruzsálem keleti részéhez – annektálni kell, azaz Izrael szerves részévé kell tenni, akár elismeri a külvilág, akár nem; az ez ellen tiltakozó arabságot pedig fegyverrel le kell verni.


Teltháza Kneszetben

Hatodik helyen végzett az Egyesült Tóra Júdaizmus, ami nem más, mint az askenázi Sász. Elképzelhetőnek tartom, hogy vallásos emberek, akik vállalhatatlannak tartották Ovádja Joszéf ordenáré baromságait, világi pártra azonban nem akartak voksolni, átszavaztak az Egyesült Tórára, erre a rideg, anticionista formációra, amely eddig általában csak a kötelező minimumot bírta hozni, most azonban hét kemény mandátummal megszaladt nekik. Ideológiát nem ismerő, tipikus zsaroló párt: koalícióra lépnek bármikor bárkivel és megszavaznak bármit, ha kellően zsíros stallunghoz jutnak.

Hetedikként a Hatnua (A mozgalom) végzett; ezt a pártot a Kadimából kilépő Cipi Livni alakította, aki nem bírta elviselni, hogy 2012 májusában, a tisztújításon nem választották meg újra pártelnöknek. Noha egy Saul Mofázzal szemben veszíteni nem szégyen, Livni kilépett, és neki lett igaza, mert pártja hat képviselőt küldhet a Kneszetbe, háromszor annyit, mint a Kadima. Livni még hisz abban, hogy a palesztinokkal békét lehet kötni.

Nyolcadik ugyancsak hat szavazattal a Merec, a liberális baloldal pártja. Ez emlékeztet leginkább az egykori magyarországi SZDSZ-re. A Jáir Lapid-féle Jes Átid természetes szövetségese. A kettőt főleg az különbözteti meg, hogy a Merec mögött elsősorban megfontoltabb baloldali intellektüelek  állnak, míg Lapid mögött főleg a fiatalok. Ezzel együtt mindkét párt hisz a békében, s annak fejében hajlandó további területeket – akár Jeruzsálem egy részét is – kiszolgáltatni az iszlamista terrornak.

Öt mandátum jutott az arab Ráám-Táál formációnak, melyben az Egyesült Arab Lista lép szövetségre Ahmed Tibi pártjával. A Ráám elsősorban a beduinok körében befolyásos, a lakosság ezen rétegének mintegy nyolcvan százaléka adja rá hagyományosan a voksát.

A tizedik helyen találjuk Izrael egyik szégyenfoltját, az arab-kommunista Hadast, amely négy képviselővel dicsekedhet. Elvileg vegyes pártról van szó, de lényegében csak a pártvezetésben található néhány elborult agyú önantiszemita. Régi motorosok, 1977-ben mérettettek meg először, akkor öt mandátumot kaptak; több pártból jöttek létre, ezek egyike volt a klasszikus Izraeli Kommunista Párt. Listavezetőjük, a jelenleg is képviselő Mohamed Barake ellen többrendbeli büntetőeljárások indultak szolgálatban lévő rendőrrel szembeni erőszak miatt, egy fotós megveréséért, közszolgálatot betöltő személy inzultálásért és hasonlókért.

Tizenegyedik lett az arab Bálád, három honatyával. Az 1995 óta létező ultranacionalista párt vezetője – izraeli állampolgár és izraeli képviselő! – 2001-ben hódoló látogatást tett a jelenleg felkelőkkel szemben élethalál-harcát vívó Básár Asszad szíriai diktátornál, és szolidaritását fejezte ki az Izraelt Libanonból rakétákkal támadó Hezbollah síita terrorszervezettel szemben. Mindezekért betiltották a Hadast, mégpedig Ahmed Tibi pártjával, a Táállal együtt (mert Jasszer Arafat főtanácsadójának bizony volt képe felvenni egy második fizetést is, a képviselői fizetést Izrael Államtól), az izraeli Legfelsőbb Bíróság azonban megsemmisítette ezeket a döntéseket, mondván, „az izraeli demokrácia elég erős ahhoz, hogy tolerálja a szokatlan eseteket”. A nagylelkűséget az érintettek gyengeségként fogták fel, így Bisara ellen később már hazaárulás és pénzmosás miatt is eljárás indult, ami elől a képviselő külföldre szökött.


Cipi Livni számára a győzelem a fontos, nem a részvétel

Épp csak bejutott két képviselővel a Kadima. A magát centrista-liberálisként meghatározó párt a Likud baloldalából jött létre 2005-ben, és azóta is keresgéli magát, talán mert itt van a legtöbb dudás egy csárdában. Van, aki a Munkapártból igazolt át, mint Ehud Bárák volt miniszterelnök, védelmi miniszter és Saul Mofáz korábbi vezérkari főnök; a zöme azonban, mint Ehud Olmert volt jeruzsálemi polgármester; Cipi Livni, Méir Sitrit, Gideon Ezra és még sokan mások, a Likudból érkeztek. 2006 és 2009 között a többrendbeli korrupcióval gyanúsított Olmert vezényletével minden idők legrosszabb izraeli kormányaként szerepeltek; ehhez az időszakhoz tartozik nem csak az Öntött Ólom hadművelet, de a vezetés részéről katasztrofálisan eltolt libanoni hadjárat is.

Nemsokára bemutatjuk azt az ötvenhárom képviselőt, akik a most véget ér ciklusban nem voltak ott a Kneszetben.

2012. december 23., vasárnap

Mit hoz Ahmedinedzsádnak a Jézuska?

Jóllehet az óesztendőben minden egyes nap nukleáris eszkalációval fenyegető iráni atomfegyverkezést nem követték izraeli retorziók, Irán a lehető legrosszabb körülmények között zárja az óévet. Az ENSZ és az Egyesült Államok korábbi szankcióihoz idén, fokozatosan bár, de végül valamennyi uniós tagállam csatlakozott, és immár senki nem vásárol iráni olajat, amit világszerte negyed-ötödönáron vesztegetnek, feketén, vagy barterben, közvetítők által próbálnak elsózni. Súlyosan érinti Iránt, hogy a napokban az Európai Unió újabb gazdasági-pénzügyi retorziókat alkalmaz vele szemben. Ha Ahmedinedzsád valamiért azt gondolta, Európa „puhább”, mint Amerika, és a Merkel-Hollande-Cameron trió kevésbé hajthatatlan Barack Obamánál, tévedett. Brüsszel összerántotta magát.

Kétségtelen, hogy az emberi történelem folyamán sokszor, sokan értelmezték a civilizációt a gyengeség jeleként, és azzal sem vitatkozhatunk, hogy a pokolba vezető út megannyiszor jó szándékkal van kikövezve. Utóbbira klasszikus példa volt Neville Chamberlain brit miniszterelnök, aki annak idején úgy vélte, papírdarabokkal és odavetett falatokkal ki lehet elégíteni a mindig más formában feltámadó fenevad megveszekedett étvágyát – a tehetetlenségre pedig az Európai Unió mutatott iskolapéldát, amely a balkáni háború idején képtelen volt a százezrek és milliók halálát követelő délszláv háborúban a feleket idejekorán szétválasztani, holott a vérontásból csak kára származott erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Milosevics maradék Jugoszláviájának karmait végül az Egyesült Államoknak kellett egyenként lefeszegetnie Koszovóról, miközben az európai hatalmak sajtója halálosan komoly vitát folytatott arról, szabad-e német katonának elsütnie a fegyverét. Ha az euroatlanti civilizációt védi, kötelessége, az Isten szerelmére!

E fázison ma már szerencsére túl vagyunk, a német katona ott van, ahol lennie kell és elsüti a fegyverét, például Afganisztánban, az Európai Unió magva és motorja pedig, jóllehet ezt nem sokan hittük volna a hitelválság évei alatt, megacélozódva kezd kijönni a krízisből, vezető politikusai pedig átgondolják az eddig elkövetett hibákat. Rájönnek szép lassan: az nem működik, hogy a perifériaállamocskák, amelyeket fel sem lett volna szabad venni az Európai Unióba, a központi, pénzt csináló országok adófizetőinek vérét szívják, miközben középkori elveken alapuló, pazarló államgépezetük minden nem célzott segítséget szétlop és népszerűség-hajhászásra használ fel. Rájönnek, hogy valódi uniót kell csinálni, Európai Egyesült Államokat, de csak azokkal, akikkel lehet és érdemes, a korszellemet megérteni képtelen hulladékországok pedig ebből szépen kimaradnak, és ha nagyon nagy lesz a baj, hát majd adományként szétosztják köztük a tehenet sohasem látott, porból felvizezett tartós „tejet”. Éhen senki nem hal. Az Unión kívül is van élet.


Egyáltalán nem csoda, hogy Orbán Viktor egy-két éve még azt gondolta, simán és minden következmény nélkül packázni lehet ezzel a tehetetlen, aktatologató óriással, amit Európai Uniónak nevezünk; nem gondolt arra, hogy ez a monstrum egy nap még összeszedi magát, és minden bizonnyal sokan mások is így gondolták, Afrikában és Ázsiában. Valószínűleg Ahmedinedzsád sem lehetett a kivétel, akinek a napokban bazi nagy csomagot kézbesít Jézuska.

Ma, vasárnap léptek életbe az iráni iszlámnáci rezsim elleni eddigi legszigorúbb európai szankciók, melyek célja, miként az eddigieké is, az, hogy Teheránt az atomfegyverkezéstől eltántorítsa. Az intézkedésekről még októberben állapodtak meg, a kihirdetés viszont ma történt meg az EU hivatalos lapjában.

Az Unió soha még ilyen durva szankciókat nem hozott – sőt, épp az volt a probléma, hogy az angolszász szankciók hatását részben sokszor ellensúlyozta a német és a francia vonal, valamint az, hogy egy sor dél-európai ország Iránból szerezte be teljes nyersolaj-szükségletét. Ez utóbbinak már július óta vége – Irán hiába fenyegetőzött a Hormuzi-szoros eltorlaszolásával, az árak elszabadulásával, olajhiánnyal s apokalipszissal. Motorcsónakjaival nem kísérelte meg, hogy anyahajókkal szálljon szembe, az olajárak nem szabadultak el, a termelést Szaúd-Arábia könnyedén pótolta, az apokalipszis pedig érdeklődés hiányában elmaradt.

Az Unió persze most is a békecsinálási rögeszméből indul ki – a szankciók fő célja az, hogy hátha azok tudatában Izrael nem támadja meg Iránt, amelyet mindenáron engedelmességre akarnak szorítani nukleáris téren. Az új európai intézkedések a pénzügyi tranzakciókra, az Iránnak szállítandó acélra, hajózási felszerelésre,valamint a másik nagy energiahordozó, az iráni gáz betiltására terjednek ki.

Az EU nem zárkózik el a tárgyalásoktól, amelyek akár már januárban folytatódhatnának, Teherán azonban október óta egy hanggal sem jelezte, hogy tárgyalóasztalhoz kívánna ülni –pedig most huszonhét állam meglehetősen markáns pálfordulásáról van szó. Az uniós szankcióktól korábban sohasem kellett úgy tartania Iránnak, mint az amerikaiaktól, amelyekkel maga rombolt le annak idején minden kapcsolatot, pusztán ideológiai okokból. Európával, különösen annak nagyhatalmaival, mindig is mézesmázosan viselkedtek, nehogy a számukra létfontosságú kereskedelmet valamivel megzavarják. Ennek az idilli állapotnak lett most vége. Az EU, ha ütött is, kesztyűs kézzel tette, és próbált ügyelni arra, hogy a szankció közvetlen célpontja lehetőség szerint ne az átlagember legyen. Mostantól fogva ez sem szempont.

Az új európai szankciók különösen szerteágazóak a gázüzletág viszonylatában, Irán ugyanis korábban mindenféle sumáksággal próbálta kijátszani az olajembargót; az uniós jogászok mostani megfogalmazásai gondoskodnak arról, hogy semmilyen kiskapun át ne szivároghasson be az iráni gáz. Nem csak az adásvétel, de a barter és a kölcsön is meg van tiltva.

A pénzügyi tranzakciók közül tételesen felsorolják azokat, amelyeket humanitárius okokból még nem tiltottak be, így élelmiszer, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz továbbra is exportálható Iránba.

2012. december 19., szerda

Izraeli arabok – I. rész


Ma nyújtották be a vádindítványt a 18 éves Mohamed Máfárdzsi, a Felhőoszlop hadművelet idején egy tel-avivi buszt felrobbantó terrorista ellen. Máfárdzsi a 18. születésnapja után tíz nappal helyezett el bombát a 142-es buszon, majd leszállt. A szerkezet később fel is robbant, huszonnégyen sebesültek meg.

Máfárdzsiról azóta kiderült, hogy a ramallai Bir Zeit egyetemre járt, eközben egy rokonánál lakott a gázai Bét Lákijában és Izraelben – az egyik modiini McDonald’sban – dolgozott, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. A hazafiasság azonban buzgott benne, és egy nap, amikor egy nyugati parti zöldségesnél vásárolt, elkottyantotta, mennyivel szívesebben harcolna inkább a Hamasz soraiban az Övezetben.


A vádlott (balra) a bíróságon. Tanulhatott, dolgozhatott, mégis inkább robbantott

A kofa – a terrorszervezet beszervezett tagja – arra kérte, később jöjjön vissza, és amikor Máfárdzsi megjelent, előadta neki a buszrobbantás tervét, mondván, így bosszulják meg az Izrael által néhány nappal korábban kilőtt tömeggyilkos dúvadat, Ahmed Dzsábárit, a Hamasz katonai parancsnokát.

A merénylet napján izraeli munkaadója szokás szerint elment a fiatalemberért a határátkelőhöz. Máfárdzsi várta, s már nála volt a pokolgép – nem sokkal korábban kapta meg a használati utasítással együtt. Mielőtt Modiinba értek volna, Máfárdzsi telefonja megszólalt. A fiú elsírta magát, közölte a munkáltatójával, hogy a mamája nagyon beteg, és legyen szíves, tegye ki a Silát útkereszteződésnél, mert azonnal látnia kell. A főnök mi mást tehetett volna: kitette. A merénylő a 111-es buszra szállt, ami bevitte Tel-Avivba.


A 142-es a Saul Hamelechen. Szabadon járt-kelt a gázai fiatalember

A nagyvárosba érve többszöri átszállással jutott el a Bát Jámba tartó 142-esre; a bombát a Ramat Gan-i gyémánttőzsdénél dugta a harmadik ülés alá a jobboldalon, majd leszállt és felhívta a megbízóját. A busz a Saul királyról, illetve Henrietta Szoldról elnevezett utcák sarkán robbant fel. Máfárdzsi visszavonatozott Modiinba, bement a munkahelyére és elnézést kért.

A történet nyomán több kérdésnek is fel kell merülnie azokban, akik szent meggyőződése szerint Izrael apartheid állam, amely koncentrációs táborokban és sokméteres falak mögött gettósítva tartja a rab palesztin nemzetet.

A történet mellett figyelemre méltó filmfelvétel járta be az internetet; kimondottan azzal a céllal készült, hogy Izraelt és a zsidóságot lejárassa. Nem sikerült, ellenben a vágatlan változat rámutat Pallywood valódi arcára – arra, hogyan készülnek az izraeli katonák és határrendőrök, illetve a palesztin rendbontók közötti „összecsapásokról” forgatott vágóképek.

Arról, miként szállnak szembe a szabadságharcos palesztin gyermekek a cionista szörnnyel, itt nézheti meg a felvételt, aki még nem látta.

A palesztin „tájékoztatási” módszerekről kitűnő magyar feliratos összefoglalót  készített annak idején  a sajnos régóta csak álló Napi Dzsihád; érdemes itt végignézni azt a dokumentumfilmet, amiből kiderül, miként hazudik, hamisít és gyárt hírt a semmiből az arabság nemzetközi segélyeken működtetett goebbelsi gépezete – és arról is következtetéseket vonhatunk le, hogy a nyugati hírügynökségek, televíziók miért nyalják be ezeket a kamu tudósításokat csont nélkül. Azért, mert akkor le kéne vonni a következtetést, hogy az 1967 után kitalált palesztin népnek nem csak a múltja áll teljes  mértékben hazugságokból,  hanem a jelene is; azért, mert ebből már az következne, hogy nem néppel van dolgunk, hanem hazug, garázda csőcselékkel, az meg nem lenne PC.

Tőlünk viszont távol áll, hogy ilyesmit gondoljunk, épp ezért érdemesnek tartjuk néhány elnagyolt vonással bemutatni  a valódi izraeli arabot – az embert, aki egyáltalán nem azzal tölti mindennapjait, hogy minél többet konfrontálódjon egyenruhásokkal, hanem bármily döbbenetes is, reggel felkel, munkába megy, igyekszik ellátni a családját, autót vezet, tévét néz, egyszóval éli az életét – tegyük hozzá:  valamennyi arab nép közül a legmagasabb nívón, ha a mesterséges olaj-életszínvonalat nem számítjuk.


Jó is a tel-avivi tengerparton lazítani

Másfélmillió emberről van szó, akik izraeliek, de arabok. Ez Izrael lakosságának a húsz százaléka. A legtöbben Jeruzsálemben laknak, de szép számmal élnek arabok Tel-Avivban, Haifán, Akkón, Ráháton, Názáretben, Umm el-Fáchemben és másutt is. Lexikonszócikkek szerint nyelvük a „palesztin arab”, ami azt sugallja, mintha létezne egyfajta, csak a „palesztinokra” jellemző arab nyelvjárás – ami persze már a ködképzés része; az izraeli arab hajszálra úgy beszél, mint a jordániai arab, a libanoni arab vagy a szíriai arab. Arabul – mindenféle dialektus nélkül. A „palesztinokat” csak az különbözteti meg legfeljebb, hogy anyanyelvi szinten bírják a hébert is. Ez a két nyelv egyébként egyenrangú és hivatalos Izraelben. (Az angol és az orosz – nem.)

Közkeletű tévedés még jobb sorsra érdemes könyvekben is,hogy az izraeli arabokat alapvetően kereszténynek és drúznak tartják, holott e két vallás aránya nem éri el körükben a 10 %-ot, és a keresztények aránya csökken. A szunnita muzulmánoké jó 80 %.

Közkeletű hazugság annak hangoztatása, hogy Izrael ezekkel az emberekkel szemben valamiféle „apartheidet” tartana fenn, csorbítaná emberi jogaikat, „fajüldözést” érvényesítene velük szemben. Vannak, akik „csak” tévednek, illetve keverik az izraeli arabságot a nem Izrael területén élő, izraeli állampolgársággal és az azzal járó jogokkal természetesen nem rendelkező gázai és nyugati parti arabokkal, akiknek a zöme már egyáltalán nem él semmilyen zsidó fennhatóság alatt.

Gyakorta elhangzó érv, hogy vannak izraeli arabok, akik nem állampolgárok. Ez igaz, vannak ilyenek, főként Jeruzsálemben, akiknek Izrael a város 1967. évi egységesítése után nagyvonalúan izraeli állampolgárságot ajánlott fel – ezt azonban sokan visszautasították. Zömében nem maguktól, hanem kényszer hatására: az 1967-tel kezdődő palesztin-arab terror halállal fenyegette azokat, akik az állampolgárság felvételével „elárulják a palesztin ügyet”, így ezek az emberek állandó lakosok lehettek csak. Igaz, ez a státusz is lehetőséget nyújt arra, hogy a helyhatóságokban választók és választhatók lehessenek. Igen: a törvényhozási választásokba valóban nem szólhatnak bele, mivel ők nem állampolgárok, és azért nem lettek azok, mert visszautasították az izraeli állampolgárság felvételét.

Mint az eddigiekből is láthattuk: politikai jelentősége van annak, hogy valaki izraeli arabnak vagy palesztinnak, izraeli palesztinnak, 1948-as palesztinnak, palesztinai arabnak vagy Izraelben élő palesztinnak nevezi magát. Az éremnek persze van egy igen érdekes oldala – az izraeli arab polgárságnak az a része, amely kikéri magának, hogy őt palesztinnak nevezzék. Ők izraelieknek tartják magukat. Vallásilag általában keresztények. Minden tekintetben kisebbséget képviselnek – a józan kisebbséget, tegyük mindjárt hozzá.

Az izraeli arabok tekintélyes hányada mindjárt az ország 1948-as kikiáltásakor kisebbségbe került, főként azért, mert az újjáalakított zsidó állam területét több százezer arab hagyta el. Különféle számok vannak forgalomban – a palesztin propaganda természetesen milliókról tud. A milliókkal való dobálózás abban az esetben jogos, ha elismerjük: a menekültstátusz öröklődhet. Ez persze jogi abszurdum; képzeljük csak el, ha egy huszonöt éves házaspár 1956-ban elmenekül Budapestről az orosz tankok elől, és Ausztriában letelepül, de mindvégig menekült marad, sőt, nemcsak ő, de fiai, majd unokái is menekültként születnek és nőnek fel, majd halnak meg, miközben újabb menekülteket nemzenek. A nemzetközi jog nem ismeri el a menekültstátusz öröklődését. Kivéve, ha a menekült palesztin.

Ez a magyarázat a ma már egyes becslések szerint négy és félmillió palesztin menekült létszámára, akik egy része – ad absurdum – a mai napig menekültstátuszt élvez Gázában, ahol hét éve a saját vérei vannak hatalmon (de említhetnénk a Nyugati Partot is, ahol a mai napig komplett városok futnak „menekülttábor” címszó alatt, miközben a hely már évek óta a Palesztin Hatóság uralma alatt áll). Magától értetődik, hogy egy ekkora tömegnek külön menekültügyi bürokrácia is jár. Ezért van az, hogy palesztin menekültügyekben nem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) a felelős, hanem külön szerv, a Palesztin Menekültek Segélyező és Munkaközvetítő Hivatala a Közel-Keleten (UNWRA). Ha Ruandában, Közép-Ázsiában vagy a világ más forrpontján földönfutóvá válik több százezer ember, a UNHCR égisze alá kerülnek. A palesztin menekülteket és leszármazottaikat  az UNWRA látja el. Az ENSZ durván megsérti ezzel saját emberjogi alapokmányát, mivel nem lenne szabad különbséget tenni menekült és menekült között. Nem beszélve arról, hogy egy palesztin „menekültre” jutó összeg átlagosan nyolcszor-tízszer akkora, mint a nem palesztinokra jutó összeg.


Arabok tesznek részvétlátogatást Gilád Sálit családjánál - ekkor még nem lehetett tudni, hogy a katona él-e egyáltalán

Valójában nem érte el az egymillió főt az 1948. évi Erec Jiszráél-i arab összlakosság száma sem; ezeknek az embereknek a nyolcvan százaléka távozott, de közel sem mindenki a háborús cselekmények vagy pláne amiatt, hogy a zsidók elűzték őket. Voltak ilyen helyek – a legnagyobbak: Lod és Ramle – ahonnan csakugyan kikergette az arab lakosságot a korábbi terrortámadásokon feldühödött Hagana, az Ecel vagy a Lechi, és olyanok is – Haifa, Akkó –, ahol maga a zsidó lakosság tartotta vissza az arabokat a költözéstől. A népvándorlást azonban alapvetően az ENSZ 1947. évi felosztási határozatát el nem ismerő, az egynapos Izraelt megtámadó arab államok hiszterizáló rádióadásai váltották ki, amelyek folyamatosan arra szólították fel az embereket: meneküljenek, és majd visszatérhetnek földjükre, ha a hős arab seregek felszabadították azt a cionista megszállók rémuralma alól. Aki ezekre az adásokra hallgatott – pórul járt, a hős arab seregek pedig átlag tízévente megkapták a magukét a cionista megszállóktól.

A környező arab államok – amelyek nem egy palesztin állam megteremtésére, hanem területe minél nagyobb darabjának megkaparintására és bekebelezésére törtek – nem kívántak palesztin államot létrehozni. Jordánia ezt minden további nélkül megtehette volna a Nyugati Parton, amely az ő megszállása alatt volt 1948 és 1967 között, de nem tette meg, palesztin „ügy” pedig, milyen érdekes, ebben az időszakban nem létezett, miként a palesztin nép fogalmát sem ismerték. Ugyancsak létrehozhatta volna a palesztin államot Egyiptom, amely 1948 és 1956, utána 1957 és 1967 között ellenőrizte a Gázai-övezetet. Nemhogy megkezdték volna itt az államiság kiépítését, de Nasszer elnök egy tollvonással 1959-ben megszüntette az Arab Liga java része által elismert palesztin bábkormányt, amely még a királyi Egyiptom fennhatósága alatt jött létre, amikor nyilvánvaló volt, hogy a zsidók megnyerték a Függetlenségi Háborút.

Az arab hatalmak valószínűleg soha nem engedték volna visszatelepülni a palesztin-arab menekülteket, akkor sem, ha a zsidó állam 1948-ban történetesen összeomlik az összesített egyiptomi-transzjordán-szaúdi-libanoni-szíriai-iraki csapás alatt. Csakhogy nem omlott össze, a távozók helyét pedig azon nyomban elfoglalták mások. Valódi menekültek, akiket valóban fajüldöző törvényekkel fosztottak ki szülőhazájukban, majd rúgtak onnan ki koldusbottal a kezükben: az arab országokból elüldözött zsidók.


Izraeli arab lányok tüntetnek elítélt terroristák mellett Jeruzsálemben, a Legfelsőbb Bíróság épületénél

Az arabok közül mintegy 150-160 ezren maradtak az újjáalakult zsidó államban. Ők jártak jól – bár biztos, hogy akkor, 1948-ban nem láthatták előre, hogy az elkövetkezendő hatvan-hetven évben ők lesznek az egész közel-keleti és észak-afrikai térségben az egyedüli arabok, akiknek emberi jogok jutnak osztályrészül, az egyedüliek, akik polgári jogokat gyakorolnak, választók és választhatók, az egyedüliek, akik szabadon élhetnek a gyülekezési, a szólás- és a vallásszabadsággal.

Azok, akik a „megszállókat” választották, és maradtak.

De vajon valóban egyenjogúak ezek az emberek? Jogaikat nem csak papíron biztosítják? Az önmagában mit sem ér, hiszen valamennyi kommunista ország alkotmánya szavatolta ezeket a jogokat, csak épp az alkotmányt nem tartotta be senki, és mindenki tudta, mit érnek ezek a jogok. Magyarországon Orbán Viktor még ennél is nagyobb bűvészmutatványt hajtott végre, amikor a demokrácia glaszékesztyűjét egyszerűen kifordította a diktatúra vaskesztyűjére, alkotmányosan számolva fel az alkotmányosságot és jogszerűen iktatva ki a jogállamot, miközben gyakorlatilag semmire nem lehetett ráfogni, hogy jogi értelemben diktatórikus lett volna. Meddig tartana akkor a zsidó finesznek úgy megfosztani a jogaiktól szegény palesztinokat, hogy belekötni ne lehessen?

Már említettük azokat a főként jeruzsálemi lakosokat, akik – saját terroristáik nyomására – nem lettek állampolgárok. 1948-ban képződött még egy réteg: voltak arabok, akik elmenekültek szülőfalujukból, de nem elég messzire, így a háború végén továbbra is izraeli területen éltek, otthonukba visszatérni ellenben nem tudtak. Az angol nyelv, amely megalkotta a „displaced person” fogalmát, rájuk is talált kifejezést: ők lettek a „present absentees”, a jelen lévő hiányzók. Ők egyes esetekben azért nem térhettek haza, mert elhagyott otthonaikat időközben kisajátította a zsidó állam, amely – a nemzetközi joggal összhangban! – ezt tette valamennyi menekült esetében. A palesztinok egynegyede lett ilyen „present absentee”, hontalan egy új országban, így Száfúríja komplett lakossága, illetve két gálili falu, Kafr Birim és Ikrit lakosai. Az ő esetükben, ha nagyon akarjuk, felróható a minden fronton háborúban álló izraeli államnak, hogy nem tartotta kellő mértékben tiszteletben jogaikat.

Az „apartheid” vérvádjának másik eredője az, hogy Izrael a korai években, jóllehet az állampolgárságot megadta arabjainak, velük mint az állammal magától értetődően ellenséges tömeggel, ötödik hadoszloppal szemben statáriális intézkedéseket foganatosított. Utazási nehézségek, kijárási tilalmak, adminisztratív őrizetbe vételek és kitoloncolások keserítették az izraeli arabság életét egészen 1966-ig – bár érdemes megjegyeznünk, hogy olyan polgárjogi küzdelmet, mint ugyanebben a korszakban az amerikai feketéknek, az izraeli araboknak nem kellett vívniuk. Soha nem rendszeresítettek számukra külön vécét, várótermet, gettót, a tömegközlekedésben sem kellett a jármű bizonyos részein utazniuk – minden ezzel ellentétes híradás hazugság.

Izrael 1950-ben hozta meg az Eltávozottak Tulajdonának Törvényét: ez tette lehetővé, hogy állami kezelésbe vegyék a más országba kivándorlók földjét; 1953-ban pedig a Földszerzési Törvény született meg, amely azt tette lehetővé, hogy a kisajátított földek állami tulajdonba is átmenjenek.

Az állampolgárságot elfogadók részt vehettek a választásokon, s Izraelben olyan Kneszet, törvényhozás még nem állt fel, amelynek ne lettek volna arab tagjai, jóllehet nem mindig etnikailag arab pártok delegálták őket. Az első két izraeli arab parlamenti képviselő Ámin-Szálim Dzsárdzsórá (Názáreti Demokratikus Lista) és a kommunista párttag Taufík Toubí voltak.

Izraelben van arra lehetőség, hogy az állam létére veszélyt jelentő, ultraszélsőséges pártokat eltiltsák a választáson való részvételtől. Ilyen sorsra először arab csoportosulás jutott, amely 1965-ben Izrael felszámolásának programjával, Arab Szocialista Lista néven indult volna a választáson, ha a Központi Választási Bizottság hagyja. (Megjegyzendő: jóval később Méir Kahane rabbi pártját bélyegezték szélsőségesnek és tiltották el ugyanígy.)

1966-ban Izraelben véget ért a szükségállapot, amely több arab szomszédjánál a mai napig érvényben van. A diszkriminatív törvényeket felszámolták, ugyanakkor törvény mondta ki, hogy arab és zsidó polgár között nincs különbség. A teljes jogú polgárnak jogában áll szervezkedni is, amelyet Izrael – ha nem rendbontástól volt szó – önként vállaltan eltűrt. Arab polgármesterek és önkormányzati képviselők 1974-ben hozták létre érdekvédelmi bizottságukat, kimondottan abból a célból, hogy nyomást gyakoroljanak az izraeli kormányra. Izraeli arab politikusok erre az időszakra teszik a nagy áttörést, ekkor alakult ugyanis meg a Földvédelmi Bizottság a földek kisajátítása ellen – utóbbi ugyanis folyamat volt, ami messze nem zárult le a Függetlenségi Háború után, hanem még évtizedekig tartott –, és ekkor választották Názáret polgármesterének Taufík Ziád költőt (balra), a kommunista párt színeiben. 1976-ban erőszakos tiltakozás folyt a kisajátítások ellen; az izraeli biztonságiak hat izgatóval végeztek, az a nap – március 30. – azóta is a Föld Napja a palesztinok számára.

A kilencvenes évek nagy békefolyamata, Madrid, Oslo, Kairó idején nagyon sokan voltunk, akik hatalmas reményeket láttunk a kiegyezési kísérletben – ez kifejezésre jutott az arab állampolgárok részéről is abban, hogy 1999-ben 94%-uk voksolt Ehud Bárákra. Mint kiderült, hiába. Bárák mindent felajánlott 2000-ben Jasszer Arafatnak Camp Davidben, aki válaszul kirobbantotta a második intifádát.

(Folytatjuk)

2012. december 17., hétfő

Dániel leüli a nyolcvan napot, azután elhagyja az országot

Ma, csütörtökön, a Magyar Köztársaság végérvényesen és nyíltan rehabilitálta Horthy Miklóst. Azt a Horthy Miklóst, aki honfitársaink százezreinek haláláért felelős, aki egy igazságtalan, gyilkos háborúba sodorta hazánkat, és akinek a Somogy megyei Kereki községben éktelenkedik a faszobra, minden magyar közös szégyenére - írja Dániel Péter a Galamusban.

Ezt a szobrot én május 16-án vörösre festettem és táblát akasztottam a nyakába, amelyen ez a szöveg állt: „Tömeggyilkos, háborús bűnös.” Teljes joggal tettem, és büszkén vállaltam, hiszen milliónyi ártatlan mártírnak és áldozatnak szolgáltattam így igazságot. Nemcsak zsidó honfitársainknak. A Don-kanyar értelmetlen vágóhídjára küldött, keresztény magyar katonáknak, a bombázások során értelmetlenül elpusztult civileknek, nőknek és gyermekeknek vagy az ugyancsak megbélyegzett és halálba küldött roma identitású honfitársainknak. Minden MAGYARNAK, akiket Horthy elárult, meggyötört vagy a biztos halálba küldött.

A Siófoki Városi Bíróság korrekt, igazságos és történelmi jelentőségű, I. fokú ítéletében a tettemet „erkölcsileg pozitív és társadalmilag hasznos” figyelemfelhívásnak minősítette, és ezért velem szemben a legenyhébb büntetés kirovását is szükségtelennek ítélte. Az orbáni hatalom fura urainak azonban nem nyerte el tetszését a döntés, sőt Kónya István, a Magyar Kúria elnökhelyettese a sajtón keresztül is üzent a „független” bíróságnak, és gyakorlatilag az I. fokú ítélet súlyosbítását kérte. Sikerrel.


A Kaposvári Törvényszék ugyanis a mai, jogerős döntésével eleget tett a megrendelésnek, és jogerősen 200 ezer forint pénzbüntetés megfizetésére vagy 80 nap fogházbüntetésre ítélt. A mai tárgyaláson nem vettem részt, így tiltakozva a nyílt, politikai megrendelés, nyomásgyakorlás ellen, de a döntés nem lepett meg. Felháborított, elkeserített, de egyáltalán nem lepett meg.

A II. fokú bíróság törölte az I. fokú ítélet indoklásának azt a részét is, amely gyakorlatilag erkölcsi felmentést adott számomra. Számítottam erre is, bár ez fáj talán a legjobban ebben az ügyben. Hiszen ezzel a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatása ismét felmentést ad az egykori bűnösöknek, gyilkosoknak. Horthynak és a bűnös Horthy-rendszer minden gátlástalan, antiszemita, nácibarát kiszolgálójának.

Horthy Miklós ezzel a mai, szégyenletes döntéssel újra történelmi hős, dicső államférfi lett Magyarországon. A turul-szobrok árnyékában, a betiltott, de mégis zavartalanul működő „új magyar gárda” bakancsainak csattogó, katonás zenéje és Nyirő újratemetése mellett. Jómagam pedig ma váltam végérvényesen másodrendű állampolgárrá, nemzetidegen zsidóvá. Hiszen ma Magyarországon jogos szobrot állítani annak, aki őseimet „faji”, vallási alapon megbélyegezte és a halálba küldte, de ugyanakkor bűncselekmény ez ellen tiltakozni. Legalábbis az orbáni diktatúra kiszolgálói szerint.

Néhány napja sárga csillaggal a mellemen tiltakoztam ezek ellen a szörnyűségek ellen. Akkor önként, büszkén tűztem ki a sárga csillagot. Ma, ezzel az ítélettel a nyíltan fasizálódó orbáni hatalom bélyegzett meg, minden zsidó és roma identitású honfitársammal egyetemben. Ma az orbáni hatalom fura, árpádsávos urai tűztek rám sárga csillagot. Ma halt meg a lelkem utolsó magyar szeglete is. A fogházbüntetést letöltöm, és azután elhagyom Magyarországot, mert nem vagyok hajlandó és nem is tudnék másodrendű állampolgárként, a Horthy-szobrok gyalázatos árnyékában élni.

De nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan, mind nyíltabban fasizálódó, tekintélyelvű diktatúrában sem élni, amely példaképei közé emeli a tömeggyilkos, náci-csatlós Horthyt, a fasiszta Wass Albertet vagy a nyilasbarát Nyirőt és a 44-es állapotokat hozza vissza, nemcsak a Kossuth téren... Végezetül pedig nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan társadalomban élni, amelyik mindezt cinkosan, némán, közönyösen vagy gyáván tűri.

A Miért Cion hozzáfűzi: kíváncsian várjuk, valóban sor kerülhet-e 2013 Magyarországán arra, hogy börtönbe kerüljön egy ember azért, mert leöntötte a többszörös hazaáruló, az ország kétharmadáról Trianonban egy tollvonással lemondó, román segédlettel államcsínyt elkövető és Budapestre besunnyogó, a parlamentet terrorizáló, uralkodóját megpuccsoló, frankhamisító, újságírók meggyilkolását elrendelő, magyarul akcentussal beszélő, Hitlernek tövig benyaló, fajüldöző törvényeket helybenhagyó, zsidódeportáló, Magyarországot a németeknek és az ostromló bolsevistáknak odadobó, a saját fajtáját a Don kanyarban veszejtő, Szálasit „nemzetvezetővé” kinevező, tetovált antiszemita szarházi, Horthy Miklós, a címzetes segg- és faszfej szobrát, akinek Szálasi mellett lett volna a helye a bitón.


Tüszköl a szalafista bolha


„Előbb Damaszkuszt vesszük be, azután Tel-Avivot”

Többé-kevésbé eldőlt, hogy terrorállam helyén terrorállam fog létesülni, amennyiben Szíriának sikerül megőriznie területi integritását vagy annak számottevő hányadát. Aki eddig nem értette, most nagyjából megértheti, miért nem törte a Nyugat a keze-lábát Básár Asszad rendszerének kitakarításával.


Abed Sihádea: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart. Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik”

Szíria sok évtizeden át félelmetes katonai erőt képviselt kifelé a folyamatos szovjet támogatásnak köszönhetően. Ez az erő a deklarált nacionalista célok eléréséhez (Izrael eltörlése, Libanon bekebelezése, végső soron a Ciprust is magában foglaló Nagy-Szíria létrehozása) nevetségesen kevésnek minősült, legfeljebb ahhoz volt elég, hogy az ENSZ határozataival szembeszegülve évtizedeken át megszállva tartsa Libanon északi részét, fenyegető árnyékot vessen a sokkal gyengébb, több alkalommal provokált Jordániára, és észak-koreai kegyetlenséggel nyomja el mindazokat, akik a lakosság kisebbségéhez tartozó alaviták (a síiták szíriai megfelelői) rémuralma ellen akár csak pisszenni mert.

A most lezajlott globális hitelválság nyomán keresztút elé került a világ valamennyi országa, és kiderült: rendkívül súlyos árat fognak fizetni mindazok, akik vallási, ideológiai, történelmi, kényelmi vagy uram bocsá’ genetikai okokból nem hajlandók magukra venni a modernizálódás sokszor dicsért és sokszor pokolra kívánt igáját vagy áldását. A történelem malmai gyorsan őröltek. 1985-ben még be lehetett állni egyik vagy másik szekértáborba. A világrendszer egypólusúvá válásával azonban röpke húsz év után csak két út maradt: azoké, akik még ötven év után is létezni fognak és azoké, akiket elnyel saját (un)ortodoxiájuk.

A sajtó által – soha rosszabb kifejezést! – arab tavasznak nevezett éhséglázadás-sorozat oka az, hogy az arab világ nemhogy a huszonegyedik, de egyes területeken még a tizennyolcadik század kihívásaira sem tudott még csak részleges választ sem adni, függetlenül attól, hogy abszolút monarchiáról (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein), felvilágosult monarchiáról (Jordánia, Marokkó), prezidenciális diktatúráról (Tunézia, Egyiptom, Szíria), bátortalan demokratikus lépésekkel a maga lábán (Algéria) vagy komoly külső segítséggel (Irak) próbálkozó országról, iszlamista terror-rendszerről (Gáza, Szudán) vagy afelé tartó anarchiáról (Libanon, Szomália) beszélünk, és az is mindegy, van olaj, vagy nincs. A népoktatás elterjesztése: tizennyolcadik századi kihívás. A rabszolgaság eltörlése és népegészségügy kiterjesztése: tizenkilencedik századi. A nők egyenjogúsításáé és a funkcionális analfabétizmus felszámolásáé: legkésőbb a huszadik század közepe. Az arab világ e feladatok egyikét sem volt képes megoldani.

Nagyjából ezek a nemes feladványok állnak majd a Szíriát hamarosan átvevő új hatalom előtt. Nehéz célok, amelyek láttán el kéne némulni; örökség, aminek felmérésekor illene magukba szállni és alázatot tanúsítani – nem a külvilággal, hanem önmagukkal és a feladattal szemben –, és akkor talán megindulna valami. Egyelőre azonban visszafelé forog a történelem kereke, és a „felszabadult” országrészekben előkerül a rabság jelképe, a beöltözött nő.

Asszad rendszere – miként az apjáé – nem hangsúlyozta túl a vallás szerepét, köszönhetően a Szovjetunió sok évtizedes befolyásának és a súlyos tervutasításos rendszernek, aminek következtében nem egy kenyérlázadást vertek már le a biztonságiak, a mostaninál akár brutálisabban is. Úgy tűnik, Szíria hamarosan átesik a ló túloldalára, és – hála Irán tevékenységének, valamint annak, hogy a Nyugat, ha nem épp ölbe tett kézzel nézte a történteket, épp azokat fegyverezte fel, akik a vesztére törnek.

A szíriai lázadóknak persze van annyi eszük, hogy valós célkitűzéseiket elhallgassák, de ha ők nem verik nagydobra, megteszik azt helyettük más szélsőségesek. Legutóbb a jordániai szalafista mozgalom radikális első embere figyelmeztetett: ha Szíriában végeztek, irány Izrael.

Vajon miért akad mindig olyan, magát felelősnek tartó arab vezető, mint Abu Muhammad al-Tahaui, alias Abed Siháde, akit valamiért nem érdekelnek a valóban küszöbön álló feladatok, így a lakosság alapvető élelmiszerekkel való ellátása, az írástudatlanság leküzdése, települések százain az alapvető szanitáris viszonyok megteremtése, és még sorolhatnánk – ellenben mindenáron hi-tech országnak akar nekimenni, amely pedig már bebizonyította, mekkora vereséget képes rá mérni.

Ha Jordánia és Szíria GDP-jét összeadjuk, a 2011-es „utolsó békeévben” jóindulattal tizenkétezer dollárt kapunk fejenként (persze ez átlag, a pénz javát a két rendszer elkölti a saját fenntartására, kutatás-fejlesztésre, oktatásra, egészségügyre, munkahelyteremtésre, infrastruktúrára semmi nem marad). Ez a 27 ezres izraeli GDP-nek kevesebb, mint a fele. Még árulkodóbb a kép, ha a nominál GDP-t vesszük alapul, ami a zsidó államban 2011-ben 242,900 és 243,654 millió dollár között alakult (A Wiki négyféle listát hoz [ENSZ, Világbank, IMF és CIA], eszerint Izrael a 40, 41, 38., illetve 40. helyet foglalja el a világranglistán – azon a listán, ami a népességet nem veszi figyelembe). Jordániát a 89-114. helyen, Szíriát a 65-115. találjuk - összesen kb. 92 ezer millió dollárral, a zsidó nominál GDP bő két és félszeresen veri a szíriai-jordániai egyesített GDP-t, s ha ezt a statisztikát még súlyozzuk a felhasználás hatékonyságával, a versenytársakat a világ nagy felvevő központjaihoz fűző kereskedelmi volumenével, valamint az arab statisztika közismerten meseszerű elemeivel, akkor még a háromszoros fölény sem tűnik lehetetlennek.

Ez az állás Izrael és északkeleti szomszédsága között – gazdaságilag. A katonai potenciál részletezésére, gondolom, nem sok olvasó szorul rá, a rend kedvéért azonban iktassuk ide, hogy Izrael a GDP-je hat és fél százalékát (fejenként 1882 dollárt), azaz 15 milliárd dollárnál többet áldoz védelmi kiadásokra – egyharmadát annak, mint Szaúd-Arábia, de kétszer annyit, mint Irán, s ezzel a 17. legtöbbet költő ország a világon, ami a hadikiadásokat illeti. Szíria soványka GDP-je négy százalékát áldozza be, ami az ő roggyant gazdasága esetében gyakorlatilag trockista hadikommunizmust jelent, de ezzel is csak 2,2 milliárd dollárt képes háborús célokra költeni, és ebben már benne van az az összeg is, amit az erős emberek a hadseregben ellopnak. Jordánia még Szíriánál is jobban megerőltetni magát, a büdzsé több mint hat százaléka jut a seregnek, ám a korrupció, az alacsony hatékonyság itt is óriási probléma, így Jordánia a maga 1,3 milliárdos éves hadikiadásával sehol nincs. Ketten együtt 3,5 milliárd dollárt képesek az izraeliek 15 milliárdjával szembeállítani – persze ugyanolyan szintű fegyverzethez nem képesek hozzájutni; élőerő-veszteségük egy esetleges összecsapás esetén az izraeli emberveszteségek sokszorosára rúgna.

Abed Siháde, aki egy öngyilkosságot elkövetett dzsihádista ammani temetésén tüzelte a gyásznépet, nyilván tisztában van ezekkel az adatokkal, sokkal jobban, mint mi, és azt is pontosan tudnia kell, milyen eredményt hoztak a legutóbbi erőpróbák. De hiába: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart”, mondta Siháde, hozzátéve: „Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik.”

A szónok ígéretet tett arra is, hogy „a miénk lesz Damaszkusz, azután indulunk Tel-Avivba… Tudomásunk szerint Palesztina a folyótól a tengerig, Rafahtól a-Nakuráig terjed. Nem nyugszunk, míg fel nem szabadul Palesztina maradéka is.”

Siháde tetszését a jelek szerint nem nyerte el az Egyesült Államok azon döntése, amellyel terrorszervezetté nyilvánította az Asszad-rendszer megdöntése ellen harcoló Dzsabhát al-Nuszra felkelő csoportot. Szerinte a banda tagjai hősök, akiket Allah megáld, Amerika pedig „a világ minden terrorjának ősanyja”, mert nem csak a zsidók, de Asszad mellett is kiáll – legalábbis a szónok szerint.

2012. december 6., csütörtök

Fél évtized


Lassan, de biztosan haladunk a százezres megtekintettség felé. Egy komoly, nagy szájt persze naponta produkál ekkora látogatottságot, a minőségi rétegszolgáltatást nyújtó blogoknak ehhez hosszabb idő kellett.



A napokban öt éve, hogy megindult a Miért Cion, akkoriban még az egyetlen internetes magyar nyelvű cionista tartalom, amelyet a nyilas bagázs gyűlöl, amire a magyar zsidók egy része idegenkedve tekint, mert olyan érzéseket kelt benne, amiket nem igazán akar, még ha részben kellemesek is azok az érzések (személyes közlések!), és ott van az a maroknyi csapat, amelynek tagjai rendszeresen reklamálják, hogy miért nincsenek gyakrabban posztok (mert az idő sajnos egyre több pénz).

Ma már nem vagyunk az egyedüliek, akik az Izraelről írt tenger rágalom és hülyeség ellen harcolunk, elég sok élményblog jelentkezik a helyszínről, működik az http://amichay.hu/, és a magyarországi újságírók is kezdenek lassan rájönni, hogy a valós hírek miatt nem a BBC-t kell kimásolni.

Írnám: nagy öröm, hogy egyre többen alijáznak. Persze nem meggyőződésből, ez is csak katasztrófaalja, mint az összes többi volt, csak most nem a cár és Hitler elől indulnak meg azemberek, hanem egy szánalmas kis akarnok és elmebeteg bűntársai verték szét a sok sebből vérző magyar demokráciát és szüntették meg a szabadságot. Magyarország ismét rab ország lett, de most senki nem kényszerítette. Nem csak a zsidók távoznak, de mindenki, aki csak teheti.

Ma még Magyarországról olvassák a legtöbben a Miért Ciont, kíváncsi vagyok, mi lesz – B’H – a tizedik évfordulón.



Nagyon boldog Chanukát mindenkinek, a felnőttek egymás közti ajándékozásánál gondoljanak strapabíró bőröndökre, amik jól bírják, ha hajigálják őket Lodon.

2012. november 29., csütörtök

A nácizmus ellen: Bajnai, Rogán, Mesterházy együtt


Tömegtüntetést rendez az untermensh Gyöngyösi Márton, a hazaáruló, Magyarország iszlamista alávetettségét óhajtó Jobbik terrorszervezet tagjának antiszemita fröcsögése ellen a Hit Gyülekezetéhez közel álló Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány. Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője, Mesterházy Attila, az MSZP elnöke és Bajnai Gordon, volt miniszterelnök a jobbikos Gyöngyösi Márton hétfői kijelentése ellen fog fellépni a Kossuth téren vasárnap délután 15 órakor.


A Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány által szervezett vasárnapi tüntetés soha nem látott széles összefogáshoz vezetett Magyarországon. A politikai paletta három különböző oldaláról, a közvélemény-kutatási adatok szerint a három leginkább támogatott politikai erő képviselői szólalnak fel a szélsőjobb ellen a Kossuth téren. A Fidesz részéről Rogán Antal frakcióvezető, Belváros polgármestere fog beszédet mondani, az MSZP részéről Mesterházy Attila pártelnök, az Együtt 2014 mozgalom részéről pedig Bajnai Gordon volt miniszterelnök, a Haza és Haladás néven bejegyzés alatt álló egyesület elnöke szólal fel. Beszédet mond Ungvári Tamás, a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány kuratóriumi elnöke is.



Ahogy beszámoltunk róla, a szervezet kezdeményezésére a Mazsihisz, a Hit Gyülekezete és az Élet Menete Alapítvány nácizmus ellenes tüntetést szervez a Parlament épülete elé vasárnap délután a jobbikos Gyöngyösi Márton parlamenti felszólalása kapcsán.

A szervezők mellett kifejezte részvételi szándékát a többi között a Raoul Wallenberg Egyesület, az Országos Örmény Önkormányzat, a Magyar Nők Szövetsége, a Magyar Antifasiszta Liga, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar-Izraeli Baráti Társaságok Országos Szövetsége, a Kék szalaggal a demokráciánkért civil mozgalom, valamint a Jövőképp! Egyesület.

A tüntetésen fellép Hernádi Judit Jászai Mari-díjas színművésznő és Somló Tamás zenész is, a rendezvény moderátora Bombera Krisztina lesz.

Az ATV, valamint a Klubrádió vasárnap 14.45-től élő közvetítést ad a rendezvényről.


2012. november 27., kedd

Hazátlan Gyöngyösi, ezt egy másik bolygón tessék!


Áldott a gyűlölet, áldott a félelemkeltés, áldott a rosszakarat, mert ezen buktak le a jobbikosok, ez a korcs, külön állatfaj. Magyarnak aligha mondhatja magát ez a fajta, a Kárpát-medencei befogadó olvasztótégelyhez semmi köze.  Ennyivel azonban mégsem lehet azt elintézni, hogy az embergyűlölet a parlamenti padsorok közt bugyborékol, mint valami törött szarcsatornából a lé. Untermensch Gyöngyösi, ez az alávaló mischung pontosan jelezte, hová való ő, hová pártja – a Fidesz szatellitje –, hová az anyapárt és vele együtt az úgynevezett ellenzék, ez a selejtes, áldemokratikus, potyaváró, a szétvert demokrácia hulláján potyázó féreghad. Nem nyivákolni kellett volna ugyanis, tisztelt uraim, hanem odamenni és ütni. Akkor is, ha tilos, és büntetés jár érte. Ugyanis így kezdődik egy forradalom.


Gyöngyösi, hol vagy te magyar, hol vagy te ember? Sehol.

Annak, amit a magyar politika Gyöngyösi nevű lábasfejűnek a kommunikációs kísérletekhez is használt koákájából a minap kicsordult – hogy tudniillik listázni kellene  a nemzetbiztonsági szempontból veszélyt jelentő kettős állampolgárokat (nem a palesztin-magyar, az iráni-magyar, a szír-magyar stb. állampolgárokra gondolt) –, annak nincs semmi köze a magyarországi zsidósághoz, amelynek már akkor sem térkép volt e táj, amikor a későbbi honfoglalók még javában a meótiszi mocsarak körül kalandoztak, és álmukban sem gondolták volna, hogy valaha ilyen sötét, ócska lumpen miatt kell majd szégyenkezniük, mint ez a jobbikos szarjankó.

Gyöngyösi olyasmire alapoz, ami nincs, vagy ha van, nem tudhat róla – ugyan honnan akarsz te kettős állampolgárokat listázni, te senkiházi? Majd bemondják neked, mert te úgy gondolod? –, ő legfeljebb arról a több százezer románról, szlovákról tudhat, akiket az anyapárt a 2014-es választási csalásokban kíván majd felhasználni. Gyöngyösi és az egész antimagyar, antihumán trágyadombja a félelemre alapoz. A félelem sohasem létezik a szívekben, az csak az agyakban létezik. Elsősorban a magyarországi szélsőjobboldal kanálispártjában, amelynek tagjai nem mondhatják magukat magyarnak; a listázós beszéddel erre végképp eljátszották az összes jogukat. Ha van ebben az országban magyarellenes, hát ők azok; ha van ebben az országban hazátlan lumpen, hát ők azok; ha van ebben az országban söpredék, őket csak nagy jóindulattal lehet annak nevezni; ha van ebben az országban, aki nemzetbiztonsági veszedelmet jelent, akkor az a politikai neandervölgyi ember, amellyel ma modern nyugati radikális jobboldali párt nem áll szóba, mert nem alacsonyodik bizonyos szint alá; nem arról van szó, hogy meg kívánnak maradni európainak, annál sokkal többről. Meg kívánnak maradni embernek.


A Jobbik elnevezés alatt bujkáló csürhe szabót keres, aki elkészítené a nyakravalót

Ez a Jobbiknak nem sikerült. Addig magyarkodtak, míg ők lettek a legnagyobb magyarellenesek; addig zsidóztak, míg ők lettek a számkivetettek; addig hazaárulóztak, míg ki nem lehetett mondani, hogy ennek az országnak a békéjére és a biztonságára ez a pszeudonáci emberhulladék, ez a minden élő emberre dühében öklét rázó, fogát csattogtató zombibagázs jelenti a legfőbb veszedelmet. A parlamenti zsidólistázás volt a határ, amit szörnyű sötétségükben átléptek; ezzel nagyjából törvényen kívül helyezték magukat, a magyar szellemi élet kóbor kutyái lettek, akiket veszettség esetén – mint arra a jelenlegi helyzet egyik felelőse, Gyurcsány is célzott annak idején – sintértelepre kell vinni.

Ugyanis minket nem lehet arra kényszeríteni, hogy szellemi értelemben rothadó zombik társaságában szívjuk a miazmás levegőt, pusztán azért, mert az anyapártnak, a Fidesznek szüksége van a legutolsó nyilasbolsi viceházmester voksára is. Húsz éve már, hogy tudomásul vettük a szélsőjobboldal „jelenlétét”, mint egyszeri tévénéző a csótányevést, és azt mondtuk: ilyen is van.


Kép a jövőből: Vona Gábor, Novák Előd, Gyöngyösi Márton, Sneider Tamás hazaárulók felelősségre vonása

De nem várjuk meg, amíg kötelező lesz. Untermensch Gyöngyösi, te alávaló mischung, ezt egy másik bolygón tessék!

2012. november 19., hétfő

Gázát végképp eltörölni?


Csak a szokásos történik. Az Izrael, az Egyesült Államok, a nyugati donorországok és az ENSZ által fenn- és eltartott (ebben a sorrendben) terrorentitás fékezhetetlensége ismét kiverte a biztosítékot a 2005 óta folyamatosan rakétázott izraelieknél. Miután a folyamatos rakétázás nem napihír, és most – a 2008-as Öntött Ólom hadművelet idejével ellentétben – nem karácsony és szilveszter között vagyunk, a nagyvilágnak alkalma van értetlenkedni és Izraelt „önmérsékletre” felszólítani.


A rakéták ölnek - "Izraelt mintegy 120 rakéta találta el két nap alatt"

A Hamasz hozza a formáját. Gázában csak úgy hullanak a civilek, mindenekelőtt az ágyútöltelék kisdedek. A gyerek az entitásban fogyóeszköz, hiszen a gázai lakosság ötven százaléka kisklambó. Ha nincs elég rom, vagy nem elég látványos, hozzák a 2008-as képeket. Mindenki civil, aki meghal, és mindenki, aki meghal, automatikusan az izraeliek áldozata, akkor is, ha betegségben vagy végelgyengülésben halt meg. Hirtelen csecsemőhalál mindig előfordul, és ha nem, bármikor elő lehet venni egészen friss szíriai képeket, rajta fürtökben heverő, meggyilkolt gyerekekkel – mit számít, ha a hamisító másnap már lebukik: Szerb Antal Pendragon legendája óta tudjuk, hogy a leghazugabb rágalom is foltot hagy a megrágalmazott jellemén. Ki emlékszik már arra, hogy a palesztinok Dzsenínben még a temetőből is kikaparták a friss hullákat, hogy még több „háborús bűnt” varrhassanak a zsidók nyakába?



Csend! Még bajt hozol magadra!


Izrael is hozza a formáját. Lődözi le a százszám kilőtt arab rakétákat, közben nyolcvan teherautónyi segélyt küld a Hamaszt szabad és demokratikus választásokon hatalomba juttató népségnek, hogy a terrorszervezetek embereinek legyen mit elkobozniuk és fölzabálniuk, ahogyan azt tették 2008-ban is. Eközben pedig tétovázik, mitévő legyen azzal az iszlamista dögkúttal, amely a 2005-ös egyoldalú izraeli kivonulás – de kár volt, Áriél Sáron, de kár volt! – óta egyre ocsmányabbul fertőzi a levegőt. Nem kétséges, mi lenne az egyetlen megoldás: visszavenni a Hamasz által megszállt övezetet, a terrorszervezetet – az Iszlám Dzsiháddal és az al-Kaida már jelen lévő erőivel együtt – eliminálni, bármekkora áldozatokat is követel ez a „polgári” lakosságtól, a hatalomba Abbász embereit visszaültetni, a továbbiakban pedig gondoskodni minden egyes olyan ember és teljes családja Egyiptomba való áttoloncolásáról, aki mindez ellen akár pisszenni mer.



Izrael azonban egyelőre nem csak teherautószám zabáltatja halálos ellenségét, de annak tárgyalásokat ajánl – a civilizált ember kétségbeesett vergődése ez, amellyel makacsul önmagából indul ki, és civilizált embert akar látni a mohamedán kannibálban, akivel tárgyalni lehet, akivel meg lehet állapodni, akinek a szavára adni lehet. Mintha Jeruzsálemben nem ismernék pontosan az iszlám sosdaníja „jogintézményét”, aminek lényege: a hitetlen kutyával kötött szerződés addig kötelez, ameddig én akarom.

Izrael a következőket szabta a fegyvernyugvás feltételéül:

1. Tizenöt éves (!) tűzszünet.
2. A Gázába irányuló fegyvercsempészet azonnali felszámolása.
3. A rakétatűz és mindennemű ellenséges cselekmény beszüntetése valamennyi gázai fegyveres csoport részéről.
4. Izraelnek jogában áll a jövőben is terroristákat levadászni, ha megtámadják, vagy küszöbön álló támadásról szerez információt.
5. A Gáza és Egyiptom közti rafahi határátkelő nyitva marad, Gáza és Izrael között azonban egyelőre zárva marad a határ.
6. Az egyiptomi politikusok, jelesül Mohamed Murszi elnök garantálják az egyezményt.



Amennyiben a Hamasz nem egyezik bele a fenti listába – aminek létét egyébként nem erősítették meg – hetvenkét órán belül, azaz keddig, megindulnak a szárazföldi hadműveletek.

Illuzórikusnak tűnik, hogy a Hamasz ilyen feltételeket fogadjon el – nemkülönben egyes pontok. A terrorszervezet nemhogy tizenöt évig, de tizenöt napig sem lenne képes garantálni más terrorszervezetek részéről a fegyvernyugvást; értelmetlennek tűnik az a feltétel is, hogy egyezzen bele a saját emberei levadá szásába, hiszen ezen az alapon a baktériumot is fel lehetne kérni arra, hogy ugyan adja már áldását az antibiotikumok bevetésére. Igencsak problematikusnak tűnik a 6. pont, több szempontból is. Mohamed Murszi elnök annak köszönheti a hatalmát, hogy Barack Obama önmérsékletre szorítja a hatalmat valójában gyakorló egyiptomi katonai juntát. Murszi az amerikai segélyen élő hadsereg jóváhagyásával handabandázhat és játszhatja el a megválasztott fáraót, választási ígéretei közül egyet sem teljesített és soha nem is fog teljesíteni, és még arra is képtelen, hogy a Szináj-félszigeten rendet tartson, nem még Gázában – ahol egyébként ez kötelessége lenne: nemzetközi jogilag az övezet az azt 1948-ban bekebelező Egyiptom részét képezi, Kairó sohasem mondott le róla.



Eközben a Cahal folytatja az előkészületeket a szárazföldi akcióra, aminek a gondolata nem túl népszerű Izraelben. Míg a légicsapásokat nyolcvan-kilencven százalék támogatta, az invázióra már csak egyharmad mond legfeljebb igent. Mindenkinek van a seregben valakije. Mindenki tudja, hogy hiába a sokszoros műszaki és a mérhetetlen erkölcsi fölény, lesznek húsz év körüli gyerekek, akik nem a saját lábukon jönnek onnét haza. Izraelnek megvannak az eszközei ahhoz, hogy Gázát végképp eltörölje a föld színéről, ahogyan az oroszok különösebb szívfájdalom nélkül megtették ezt Csecsenfölddel. A zsidó állam mégsem a halálos ellenség letarolása, hanem amellett döntött, hogy ha kell, bemegy és csipesszel próbálja kiszedegetni a férges lelkületű gyilkosokat a nők és gyerekek háta mögül, ahová harc idején a legszívesebben bújnak. Izrael a saját – sorozott – fiataljait áldozza fel csak azért, hogy minél több ellensége maradjon életben.

Reméljük, a véráldozat minél kisebb lesz.



2012. október 15., hétfő

„Nincs Isten Allahon kívül”


Ez olvasható Barack Obama elnök gyűrűjén.

Már akkor is a gyűrűsujján viselte, mikor még nem ismerte Michelle-t, állítja Jerome R. Corsi, a WND internetes portál riportere. Mégis ezt húzták az ujjára az esküvőn. Rajta van a mai napig. Alábbiakban a WND cikkét hozzuk magyar fordításban, változtatás nélkül.


Barack Obama már a Harvard jogi karának hallgatójaként is viselt egy aranygyűrűt azon az ujjon, amelyen az eljegyzési gyűrűt szokták viselni. Hallgatótársait zavarba hozta ezzel az ékszerrel.

Most olyan képeket tettek közzé Obamáról, amelyek az 1980-as években készültek; ezek arról tanúskodnak, hogy az Egyesült Államok leendő elnöke nőtlen egyetemistaként azt a gyűrűt hordta, amit Michelle az 1992. évi esküvő idején az ujjára húzott.

Mi több, az arab nyelv és az iszlám szakértői szerint az Obama által több mint harminc éve viselt gyűrűt az iszlamista hit deklarációjának, a Sáhádának az első része díszíti: „Nincs Isten Allahon kívül.”


Bevésés Obama gyűrűjén

A Sáháda az iszlám öt pillére közül az első, s két fundamentális hitet fejez ki, amitől egy személy muzulmán lesz: nincs Isten Allahon kívül, Mohamed pedig Allah prófétája.

A Sáháda őszinte elmondása az egyetlen követelmény, ha valaki muzulmánná akar lenni, mivel kifejezi, hogy az illető minden más „istent” elvet.

Mark A. Gabriel egyiptomi születésű iszlám tudós a WND kérésére megvizsgálta azokat a felvételeket, amelyek Obama gyűrűjéről készültek, és megállapította, hogy az ékszerbe a Sáháda első részét vésték be.

„Kétség nem férhet ahhoz, hogy ha valaki a ’Nincs Isten Allahon kívül’ bevésést viseli, az nagyon közeli kapcsolatban áll az iszlám hittel, az iszlám vallással és az iszlám társadalommal, amelyhez erősen kapcsolódik ez a kijelentés”, mondta Gabriel a WND-nek.

Elsőként Joel Gilbert, az Álmok az igazi apámról című film producere, az arab nyelv ismerője és a Közel-Kelet szakértője jutott arra a következtetésre, hogy Obama gyűrűje, ami állítólag indonéziai, iszlamista vésetet visel.

A múlt héten a New Yorkerben fotók jelentek meg abból az időszakból, amit Obama az Occidental College-ben töltött; a képeket diáktársai készítették, s arra következtetni belőlük, hogy Obama már harminc éve azt a gyűrűt viselte, amit most is hord a Fehér Házban.


Barack Obama

Mint azt a WND júliusban jelentette, korábban publikált képeken látszik, hogy Obama az Occidentalban töltött 1981-es év óta folyamatosan hordja a gyűrűt, az rajta volt, amikor 1983-ban végzett a Columbián, 1988-ban Afrikába látogatott, valamint az 1988-1991 közötti harvardi éveken. Mostanáig azonban nem készült olyan kép, amely kellő részletességgel ismertethette volna a jelenleg is viselt ékszert.


A WND foglalkozott a Harvard Law Review szatirikus kiadásával, amelyet 1990-ben állítottak össze diákok. Ebben szerepel egy hamis Dewers Scotch hirdetés, amely Obamából űz gúnyt. Az Obama „legutóbbi hozzájárulásait” tartalmazó listán szerepel ez is: „A bal kézen viselt gyűrűvel kapcsolatos folyamatos kérdezősködés elhárítása.”

A kommentár azt sugallja, hogy a gyűrű egy időben a többi diák kíváncsiskodásának középpontjában állt, Obama pedig nem szolgált magyarázattal.

Azt sem magyarázta meg a mai napig, miért viselte a gyűrűt a gyűrűsujján már jóval azelőtt, hogy feleségül vette Michelle-t.

Gabriel, aki muzulmán szülők gyermekeként született Felső-Egyiptomban, az iszlám kultúrában elmerülve nőtt fel. Tizenkét évesen betéve tudta a Koránt, 1990-ben pedig M.D. fokozatot szerzett a neves kairói al-Azhar egyetemen, a szunnita muzulmán tanok első számú központjában.

Elmagyarázta, hogy Obama gyűrűjére a „Nincs Isten Allahon kívül” deklaráció (La illaha il Allah) két részben van rávésve, egyik rész a másik fölött. A felső részben áll a „Nincs Isten”, arab betűkkel, balról jobbra: lam, alif, alif, lam, ha. Az alsó részben olvasható ugyancsak balról jobbra írt arab betűkkel: alif, lam, alif, alif, lam, lam, ha.
.
Az alsó részben látható „Allahon” szó részben a „kívül” szó fölé került, jegyezte meg Gabriel, az Islam and Terrorism (Iszlám és terrorizmus), valamint a Journey Inside the Mind of an Islamic Terrorist (Utazás egy iszlám terrorista agyában) című művek szerzője.

Az iszlám művészetben és az arab kalligráfiában – különösen ha a Korán üzeneteit fejezik ki ékszerben – mindennapos dolog a betűk egymás fölötti, művészi módon történő elrendezése annak érdekében, hogy a nekik szánt területre beférjenek.

Az itt látható ábra azt mutatja be, miként illeszkednek az arab feliratok egymáshoz Obama gyűrűjén.


Az „Allahon kívül nincs Isten” felirat Obama gyűrűjén. Balra fent: oldalnézet. Középütt fent: az eredeti. Fent jobbra: a szöveg.

Nicholas Kristof, a New York Times újságírója a 2008. évi elnökválasztási kampány idején kérdéseket tett fel Obamának az indonéziai iszlám tanulmányairól. Az elnök 1967 és 1971 között élt Indonéziában.

Miután arról számolt be, hogy egy alkalommal bajba került, mert az általános iskolai Korán-órán pofákat vágott, Obama recitálta Kristofnak az arab imára szólítás, az Adhan kezdő sorait.

Az imádság magában foglalja a Sáhádát, az iszlám hit megvallását, s minden sorát kétszer mondják el:

Allah a legfelsőbb! Allah a legfelsőbb!
Tanúsítom, hogy nincs Isten Allahon kívül
Tanúsítom, hogy Mohamed az ő prófétája

Kristof megjegyezte, hogy Obama „első osztályú kiejtéssel” recitálta arabul az imát.

„Egy elragadóan spontán megjegyzésben (az alabamai szavazók szívrohamot fognak tőle kapni) Obama úgy írta le az imádságot, mint ’egyikét a legszebb földi hangoknak napnyugtakor’”, írta Kristof.

Joel Gilbert rövid videón összegzi a gyűrűvel kapcsolatos nézeteit.

Gabriel azt állította a WND-nek: ha valaki a „Nincs Isten Allahon kívül” feliratú gyűrűt visel, azzal demonstrálja, milyen fontossággal bír az iszlám az életében.

„Keresztények soha nem használják ezt a kijelentést”, mutatott rá. „A Sáháda ékszerként viselésével az illető azt kommunikálja, hogy minden körülmények között Allah kontrollál. Allah irányít; Allah egy és az egyetlen.”

Obama, aki húsz évig járt a chicagói Jeremiah Wright tiszteletes Krisztusi Egyesült Háromság Egyházába, több alkalommal azt bizonygatta, ő keresztény.


Obama keze egy fehér házi fotón

Gabriel kihangsúlyozta a Sáháda fontosságát az iszlám hit gyakorlásában.

A muzulmánok elmondják a Sáhádát, mikor reggel felkelnek, és mielőtt este aludni mennek”, mondta. „Minden nap öt alkalommal mondják el az imára hívásban minden mecsetben. A Sáháda egyetlen alkalommal, arabul, őszintén történő elmondása szükséges egyedül ahhoz, hogy valaki felvegye az iszlámot.”

Gabriel úgy véli, lehetetlen, hogy Obama ne legyen tudatában annak, mi áll a gyűrűjén, amelyet „az iszlám áldott kijelentésének” nevez. „Azzal, hogy valaki a kezén hordja ezt a vallási kijelentést, összekapcsolódik az iszlámmal”, mondta. „Abban a reményben viseli, hogy vele lesz Allah védelme; abban a reményben, hogy előnyöket szerez Allahnál.”

Megerősítette, hogy a muzulmán férfiak annak dacára viselnek aranygyűrűt, hogy az iszlám jog azt tiltja.

„Jóllehet az iszlám jog tiltja, hogy férfiak aranyékszert viseljenek, a szokás széles körben elterjedt, még szigorú iszlám országokban is”, mondta. „Az aranygyűrűk viselete még elfogadottabb, ha vallásos üzenetet tartalmaz, mint a ’Nincs Isten Allahon kívül’.”

Megjegyezte, hogy az aranyékszerek férfiak általi viselete ugyancsak széles körben elfogadott olyan nem arab, iszlám társadalmakban, mint Indonézia, Banglades, Malájzia és Pakisztán, ahol a muzulmánok általában megértik, hogy a muzulmánok erős hatásoknak vannak kitéve a nem-arab kultúrák részéről.

„Így aztán, bár technikailag meg van tiltva, nem nézik le az aranygyűrűt viselő muzulmán férfit, kivált ha az ékszer az iszlám szeretetét fejezi ki és iszlám társadalommal kapcsol össze”, mondta. „Még elfogadottabb üzletembereknél, akik hitetlenekkel tárgyalnak, mivel az ilyen személyt befolyásosnak tartják.”


Obama törvényt ír alá

Joel Gilbert filmes, az iszlám történelem szakértője megjegyezte, hogy Obamán elnöksége első hónapjaiban, így a 2009. június 4-i, nagy jelentőségű beszédekor rajta volt a gyűrű.

Most új kontextusban vizsgálhatjuk meg, mit akart Obama mondani, amikor a kairói iszlám hallgatóságával közölte, „három kontinensen ismerte meg az iszlámot”, mondta Gilbert. „Azt is mondta a kairói közönségnek, hogy az Egyesült Államok elnökeként felelősnek érzi magát azért, hogy ’harcoljon az iszlámmal kapcsolatos negatív sztereotípiákkal, bárhol is jelennek azok meg’. Minden vallásos muzulmán definíció szerint köteles megvédeni az iszlámot.”


Gilbert legújabb, a Közel-Kelettel kapcsolatos dokumentumfilmjei: Búcsú Izraeltől: Bush, Irán és az iszlám lázadása, valamint az Atomdzsihád: Ahmedinedzsád közelgő háborúja és Obama defetista politikája.


Obama Kairóban, 2009. június 4-én


Obama Kairóban, 2009. június 4-én; közeli részlet

A New Yorkerben a múlt héten megjelent képek tanúsága szerint Obama az Occidental College-ban is viselte a gyűrűt.

Az egyik képen Obama az Occidental-beli szobatársa, Hasan Chandoo társaságában látható 1981-ben, nyilvánvalóan felszolgálásra várva.


Barack Obama és szobatársa, Hasan Chandoo az Occidental College-ban 1981-ben (Tom Grauman, New Yorker magazin)


(Tom Grauman, New Yorker magazin)

A második, nemrégiben publikált képen Obama egy könyvért nyúl az Occidental College könyvtárában.


Barack Obama az Occidental College könyvtárában, 1981-ben (Tom Grauman, New Yorker magazin)

Alább könyvtári fotó kinagyított részlete:


Barack Obama gyűrűs keze az Occidental College könyvtárában, 1981-ben (Tom Grauman, New Yorker magazin)

A fenti fotón látható a gyűrű dizájnja, így egy sor párhuzamos kidudorodás, amelyek külsejét jellegzetessé teszik.

A gyűrűről említést tett a New York Times egy 2009-es, Obamáék esküvőjével foglalkozó cikke is.

A sztoriban Jodi Kantor leírja a „tekervényes arany mintázatot”, és megjegyzi, hogy az Barack Obama gyerekkori hazájából, Indonéziából származik, s Michelle-ével ellentétben nem hagyományos.

Kantor ezt írta:

Épp mielőtt ifj. Jeremiah A. Wright tiszteletes 1992. október 3-án este férjjé és feleséggé nyilvánította Barack Obamát és Michelle Robinsont, esküvői gyűrűiket – aláhúzva az új, tartós köteléket – felmutatta a Krisztusi Egyesült Háromság Egyháza vendégeinek. Michelle-é tradicionális volt, Baracké viszont tekervényes arany mintázatú Indonéziából, ahol fiúként élt.

A cikkben nem történik említés arról, hogy Obama akkor már több mint egy évtizede hordta azt a gyűrűt.

A gyűrűről készült 1980-as képek összehasonlíthatók frissebbekkel, így amelyeket a Huffington Post közölt 2010-ben Anya Strzemientől Obama „tekervényes” indonéziai esküvői gyűrűje: KÖZELKÉP címmel.


Obama esküvői gyűrűje, Huffington Post, 2010. március 18.


Obama esküvői gyűrűje, Huffington Post, 2010. március 18.