Oldalak

2011. december 4., vasárnap

Ahová te mégy, oda megyek én is

Hosszú évek elkeseredett állóháborúját követően véget ért Izraelben a főrabbinátus betérítési monopóliuma. Miután az állam törvényben készült elismerni az Izraeli Védelmi Erők betérítéseit, a volt és a jelenlegi szefárd főrabbi elébe mentek az eseményeknek, és elismerték a Cáhálban végzett giurok érvényességét. Eközben Magyarországon a Chabad beindítja kétéves giur-programját. A több ezer éves probléma áttekintése dióhéjban.

Noha egyértelmű és vitathatatlan, ki a zsidó – aki zsidó anyától született, illetve aki szabályosan, ortodox módra, istenfélő bét din előtt betért és megmerítkezett a mikvében –, a gyakorlatban, az életben számtalan kihívás érte ezt az elvet, és Izraelben átlag évtizedenként egyszer lángolt fel a „ki a zsidó” kérdés körüli vita.

A helyzet elvileg világos. A Halacha elvárása szerint zsidónak csak zsidóval szabad összeállnia (méghozzá ellenkező neművel), és akkor nincsenek problémák. A születendő utód hovatartozása esetén akkor sincs, ha történetesen a papa nem zsidó (noha a mamát nem dicsérik meg érte). Gond abban az esetben merül fel, nem kicsi, ha a helyzet fordított. A csak apai ágon zsidó ember a Halacha szerint nem zsidó, és – megint csak elvileg – semmi különleges elvárás nincs vele szemben. Származását nem szabad előtte titkolni, nehogy antiszemita legyen belőle, mert ha az ilyen ember zsidózik, annál kevés csúnyább dolog van. De nem számít zsidónak.

A vallástalan galutzsidóság eltűnik

A gyakorlat persze – nem csak Magyarországon, hanem Izrael kivételével mindenütt – a vegyesházasságokról szól, ami a nem (vagy nem nagyon) vallásos zsidókat illeti. Pontos statisztikáknak most nem néztem utána, de a nyugati világban különféle felmérések szerint a zsidók 50-90 százaléka nem zsidó párt választ valami oknál fogva. Ráadásul ezek nagy hányadában éppenséggel nem a zsidó mama megy hozzá idegenhez, hanem zsidó férfi vesz el nem-zsidó nőt (akik szemében jó partinak számít a többnyire jól szituált, családcentrikus, az alkoholt hanyagoló, feleségét nem brutalizáló „zsidó fiú”). A tradíciók továbbvitele szempontjából azonban majdhogynem mindegy: a vegyesházasságok leszármazottai a legjobb esetben tiszteletben tartják „a hagyományt”, de arról szó sincs, hogy azt komolyabb formában gyakorolnák. Az Izraelen kívüli nem vallásos zsidóság beolvadásának folyamata ez: a gálut nem hagyományhű lakossága – felszámolja önmagát. A jelenség – az asszimiláció – egyidős a zsidósággal: a hagyomány szerint az Egyiptomból történt kivonulás előtt csak a zsidók ötöde hagyta el az országot, nyolcvan százalékukat a kivonulás előtt kiirtásra ítélte az isteni akarat; a húsz százalék távozónak ugyancsak nyolcvan-kilencven százaléka pusztult el a negyven éves sivatagi vándorlás alatt, mivel asszimiláns lelkivilága, beállítottsága révén nem lett volna alkalmas a honfoglalás folyamatának véghezvitelére.


Felnőttkori brit milá végeztetésére buzdító internetes hirdetés

Izraelben hosszú évtizedeken át egyértelmű volt a képlet. A világi állam bevándorlási törvénye ugyan nem faji alapú, és vonatkozik valamennyi, Izraelben letelepedni kívánó zsidó (sőt: zsidó felmenőkkel rendelkező nem-zsidó) házastársára és leszármazottaira is. Kirekeszti azonban a bevándorlás jogából azt a zsidót, aki bármilyen okból kitért. A nyolcvanas évek végéig ez a szabályozás tökéletesen működött. Tömeges alija utoljára a negyvenes-ötvenes évek fordulóján volt, muzulmán országokból, ahol a zsidók körében soha nem volt divat semmiféle asszimiláció. A hetvenes évek elején, a brezsnyevi Szovjetunió fénykorában a bolsevista rendszer engedélyezte nagyobb számban zsidók kiutazását, de ott sem nagyon volt hiba a kréta körül.

Nem-zsidók nagyobb – több százezres – tömegben a Szovjetunió összeomlása körüli időkben kezdtek Izraelbe vándorolni, s noha életvitel, valamint vallásosság terén a zöm miben sem különbözött a világi izraeli millióktól, a probléma mégis előállt, mivel a nyelv és kultúra terén amúgy is magába zárkózó, számos esetben önnön szabályai szerint élő, saját sajtóját, könyvkiadását, színházi életét, csemegebolt-hálózatát és hivatali összeköttetéseit megteremtő, létszámánál fogva nehezen befolyásolható „orosz” tömeg nem csak azokat a beilleszkedési nehézségeket produkálta, amelyeket korábban a marokkói vagyaz iraki alija, de ezeken túl más vallású embereket hozott olyan számban, amire soha nem volt példa. Ha csak néhányan lettek volna, mint az előtt, nyilván feloldódnak a júdaizmus olvasztótégelyében; így azonban külön kaszt maradtak. Ez lényegében en bloc állt az egész „orosz alijára”, hiszen aki zsidó volt, annak vagy a felesége, vagy a férje, vagy az apja nem volt az.

Az „oroszok” helyzetét nem könnyítette meg a júdaizmusnak a betéréssel szembeni – finoman fogalmazva – fenntartásos attitűdje.

Kiből lehet betért?

A zsidó vallás számos kardinális ponton különbözik más vallásoktól; ezek egyik legfontosabbika, hogy nem térít. Nem volt ez mindig így, az ókorban még egész népcsoportok betérése is előfordult, ám az azóta eltelt évezredekben a zsidóságba való betérés teljesen kiment a divatból. Nincs hagyománya. Ennek részint az az oka, hogy maga a Tóra alig foglalkozik betéréssel vagy betértekkel, mindössze az Izrael területén élő másvallásúak védelmében szólal meg, amennyiben azok nem bálványimádók, továbbá előírja, hogy a hadizsákmányként beszerzett nőket nem szabad erőszakkal betéríteni. A második zsidó állam első századi összeomlásával és a kereszténység világvallássá válásával a téma egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről: a keresztény Európában nem csak nem volt vonzó egy állandó, eszelős gyűlölet célpontját képező néphez csapódni, de az ilyesmiért évszázadokon át halál járt a legtöbb helyen – a betértnek és annak is, aki betérítette, valamint mindenkinek, aki ilyen aktusban közreműködött. A hetedik században, perverz zsidógyűlöletben fogant iszlám – amely mindazonáltal vallásilag még a legközelebb áll a júdaizmushoz – kötelességgé tette ugyan az erőszakos térítést, de keresztényekre és zsidókra ezt nem vonatkoztatta, és azokat másodrendű polgárként sarcfizetés ellenében megtűrtnek tekintette; az iszlám vallás elhagyását azonban halállal büntetni rendelte, függetlenül attól, milyen más vallásba lépett át egy mohamedán, és ez így van a mai napig. A középkorban és később zsidó gondolkodók hatalmas műveket alkottak, az ég adta világon mindennel foglalkoztak, de a betérést hanyagolták, mivel az ilyesminek a legcsekélyebb realitása sem volt meg, sem a keresztény, sem az iszlám világban.

Mikve. Alámerülés nélkül nincs betérés

Ez a helyzet a nácizmus vereségével és Izrael Állam kikiáltásával változott meg. Izrael az ortodox rabbinátus kezébe tette le a vallással kapcsolatos valamennyi aktus – születés, házasság, halál, betérés – jogosítványait, a rabbinátus pedig mindezen tekintetben a Halachának megfelelően igyekezett eljárni. Az eljárás különösen körültekintő kellett legyen a zsidóságba való betérés területén, miután a huszadik század hozott olyan helyzetet, amire nagyon rég nem volt példa. Előfordulhatott, hogy valaki az izraeli állampolgársággal járó, vélt vagy valós anyagi előnyök miatt kívánt betérni, ami automatikusan érvényteleníti az aktust; és egyre nagyobb számban hozta magával az élet az olyan helyzeteket, hogy emberek szerelmi, házassági célból lettek volna zsidók, amely megint csak kizárt. Az ortodoxia arra a – sokak által merevnek tekintett – álláspontra helyezkedett, miszerint az eljáró bét din, bíróság, nem láthat bele a betérésre jelentkezők gondolataiba, nem tudhatja, hogy valójában mi vonzza ezeket az embereket a zsidósághoz. Tiszta szándékukról csak úgy győzhetik meg a rabbikat, ha bizonyos ideig kimondottan a zsidóság szabályai szerint élnek – kósert esznek, szombatot és ünnepeket tartanak, eleget tesznek a nidá törvényeinek –, és ha ezek után vállalják, hogy magukra veszik a Tóra igáját, ám legyen. Ezt azonban nem tehetik meg akárki előtt, hanem csak háromtagú, istenfélő és hozzáértő rabbikból álló bíróság színe előtt.

Gér cedek, gér tosáv, noachita

Említettük, hogy Egyiptomból nem szabadult minden zsidó; voltak azonban a kivándorló tömegben már akkor is szép számmal nem-zsidók. Betérítésükről a Tóra nem rendelkezik, csupán azt tiltja el (2Móz. 12:48), hogy körülmetéletlen egyen a pészáchi áldozati vacsorából – amiből az következik, hogy ha valaki körül volt metélve, egyebekben pedig nem volt zsidó, minden további nélkül ehetett belőle. A Talmud a honfoglalás utáni időkben a betért – gér – két változatát különbözteti meg. Egyikük a gér cedek, igaz betért, aki felvette a zsidóságot, a másik a gér tosáv, olyan, Izraelben élő nem zsidó, aki be ugyan nem tért, de minden kapcsolatát megszakította a bálványimádással, és betartja a Noénak adott hét törvényt. Ma a gér tosávokat noachitáknak hívják, mozgalom létezik, amely őket tömöríti, elsősorban azok számára, akik a szigorú zsidó betérési törvényeket nem tudják vagy nem akarják vállalni, mégis kifejezésre szeretnék juttatni, hogy szellemeikben a zsidóság útitársai.

A szíriai zsidó közösséget kivéve ma elvben valamennyi főbb zsidó áramlat kész befogadni a betérőket, jóllehet a feltételek változatosak. Az irányadó rabbinikus zsidóság a Talmud és a Sulchán Áruch vonatkozó passzusait veszi alapul, s ezekhez alkalmazkodik részben a mászorti zsidóság is. A zsidó jog ilyetén interpretációja értelmében a betérés nem olyasmi, amit bátorítani kell, a Bibliában Naomi háromszor próbálja visszaküldeni a saját népéhez a világ első zsidó betértjét, Rútot, így alakult ki a hagyomány, hogy a rabbik háromszor is elküldik az (ön)jelöltet, mielőtt egyáltalán komolyan vennék őt. A lebeszélés alkalmával figyelmeztetik arra, hogy rigorózus szabályokat kell betartania, mindez egész életre szól, és azzal is számolnia kell, hogy olyan néphez csatlakozik, amely a múltban sok alkalommal volt üldöztetésnek kitéve, és semmi nem garantálja, hogy ilyesmi a jövőben nem következik be. Sokan tévesen azt hiszik, hogy ha kitartanak, akkor a rabbi mindenképp foglalkozik majd velük, holott ez nincs így; a rabbi háromszor mindenképp elküldi a jelentkezőt, de ha kedve tartja, elküldheti harmincháromszor is.


Rút és Naomi (metszet)

A múltat végképp eltörölte

Amennyiben a jelentkező tántoríthatatlan, elvileg megkezdődhet a betérés folyamata, amely kőkemény tanulással és a tanultaknak az életben való érvényesítésével jár együtt. A férfiaknak körül kell metélkedniük; felnőtteknél ez néha már komolyabb, húsz-harminc perces műtét, amit néhány hetes lábadozási időszak követ. Amennyiben valakit egészségügyi okokból már körülmetéltek, abban az esetben is szakavatott mohélnak kell megvizsgálnia az illetőt, mert nem biztos, hogy a műtét az előírt terjedelemben történt, meglehet, szükség van kiigazításra. Ha a korábbi műtét megfelel a brisznek, abban az esetben jelképes körülmetélését, hátáfát dám britet hajtanak végre, azaz megszúrják a nemes szervet, egy csepp vér erejéig.

Az ókorban, még a Misna megszerkesztése előtt nyílt vita folyt a betérésről a megalkuvást nem ismerő zelóták és a korabeli liberálisok között. Jehosua rabbi úgy vélte, a törvények elfogadásán túl a jelöltnek alá kell merülnie a mikvében; vele szemben Eliézer rabbi azt állította, a férfiaknál körülmetélés nélkül a betérés nem lehetséges. A kérdésben vita dúlt a két híres tanház, a szigorú Sámmáj és a megengedő Hillél iskolája között is, és később a körülmetélés lett a vízválasztó zsidóság és a kereszténység ma ismert formája között.

Minimum egy, de inkább két évről van szó; azok, akik végigcsinálják, eljutnak a három rabbiból álló bét din, rabbinikus bíróság elé, amely kikérdezi, levizsgáztatja és formálisan is a zsidóság kebelébe fogadja a mikvében, rituális fürdőben mezítelenül alámerülő jelöltet. Aki betér, az majdnem minden tekintetben a született zsidóval számít egyenértékűnek, három kivétellel: ha felépülne időközben a Harmadik Szentély, betért nem lehet főpap; illetve mamzerrel, azaz házasságtörésből született gyermekkel született zsidó nem házasodhat, hanem a betért igen; valamint kohanita nem vehet el feleségül betért nőt, mert a kohénság apai ágon öröklődik. 

A gyakorlatban a betértek sok esetben jobb zsidók, mint a születettek. De akár jobbak, akár rosszabbak, előző életükre emlékeztetni őket tilos, és ugyancsak tilos a fentieken kívül mindennemű megkülönböztetésük és cseszegetésük. Betért bármilyen karriert befuthat, minden további nélkül lehet belőle rabbi. A zsidóság tisztában van azzal, mennyi értékes embert köszönhet a betérteknek; első helyen a híres szabadságharcost, a hősiesség példaképét, Akiva rabbit szokták említeni, akinek apja-anyja betért volt; de közismerten betért a Tóra fordítója, Onkelosz, valamint a már említett Rút, aki magának Dávid királynak volt a dédanyja. Ugyanakkor nagyon sok született zsidót ingerel az istenfélő betért léte, eszébe juttatja ugyanis mindazt, amit neki is kötelessége lenne betartani, és amire fütyül.

A sikeres vizsgázó megkapja a rabbik által kiállított stár géirutot, vagy teudát giurt, a betérést igazoló okiratot (jobbra). A zsidóság felfogása szerint új ember született, aki korábbi életét, énjét, bűneit maga mögött hagyta. Még rokonságát is; biológiai szülei után elvileg nem örökölhet. A gyermekek betérítése bizonyos esetekben elfogadott – például akkor, ha a szülők betérnek –az ortodox és a mászorti zsidóságban. A magyarországi neológia gyakorlata azonban az, hogy csak felnőtteket térít be, gyerekeket semmiképpen, nekik serdülőkorukban kell nyilatkozniuk, fel akarják-e venni a zsidó vallást. Az ortodox betérés esetében fordítva van: a gyermekként betérített – elvileg – serdülőkorban nyilatkozhat, ha el kívánja hagyni a vallást.

A kihalóban lévő karaita júdaizmus – a zsidóságnak a Tórán kívül semmilyen más tant el nem fogadó szektás ága – egészen 2007. augusztus 1-ig ellenállt a kísértésnek, hogy térítsen; ezen a napon fogadták ötszáz év után az első betérőket, miután a Moecet Cháchámim, a Bölcsek Tanácsa feloldotta a vonatkozó tiltást – főként abból a megfontolásból, hogy félő volt: előbb-utóbb elfogynak. (Így is elfogynak.)

A Talmud a férfiak számára a körülmetélést, mindkét nem számára a mikvében való alámerülést, valamint a Bét HáMikdásban, a jelenleg nem létező Szentélyben áldozat felajánlását írta elő mint a betérés három elengedhetetlen feltételét. Ebből a harmadik Szentély híján napjainkban nem teljesíthető. Teljesíthető és teljesítendő ellenben – konszenzus alapján – az a Talmudban kimondottan nem szereplő követelmény, hogy a jelölt megértse és elfogadja mindazt, amit a zsidó vallás gyakorlása tőle kíván. Lásd a 2. számú mellékletet.

A zsidóság nagy fontosságot tulajdonít a névnek; természetes, hogy a betért új nevet kap, hiszen más személy lesz belőle, mint addig volt. A név második fele férfiaknál minden esetben ben Avraham, nőknél bát Avraham (Ábrahám fia, illetve lánya), miután a betértnek nincs zsidó anyja, akinek a nevét felvehetné; zsidó apja lehet, de ebben az esetben, miután más személlyé válik, a rokoni kapcsolat is elenyészik. A betérő egyes rítusokban, mint például a magyarországi neológiában, maga választja meg első nevét, az ortodox betérés alkalmával kapja.

Akiknek a főrabbinátus sem elég jó

Szükséges leszögezni, hogy teljes értékű betérés alatt csak és kizárólag az ortodox, Izrael Állam főrabbinátusa által is elfogadott giurt tekintjük, mivel az ortodoxia képezi a zsidóság főáramát, s az ortodox rabbiknak nem annyira a neológ, reform, konzervatív stb. betérési folyamatokkal van problémájuk – hiszen azok ma már nagyon hasonlítanak az ortodox eljárásra –, a gond ennél sokkal nagyobb, a közreműködő rabbikat nem tartják kompetens rabbiknak. Önmagáért beszél, hogy fordítva ez nincs így: a neológ, reform- vagy mászorti rabbik nem kérdőjelezik meg az ortodox térítést. Az ortodoxián belül is vannak kiátkozások: a chárédi rabbinikus bíróságok 2008 óta nem fogadják el a nem chárédi ortodox rabbik térítéseit, és néhány olyan esetről is tudunk, amikor az izraeli főrabbinátus nem fogadta el a giur sáchort, a chárédi térítést. (Egy magyar születésű fiatallal esett meg, hogy nem engedték alijázni chárédi betéréssel, mire elővette a magyar neológ betérését – és arra megkapta az alijaengedélyt…)

Az ortodoxia Izraelen kívül sem egységes a kérdésben, könnyen előfordulhat, hogy egy bizonyos csoport a másik térítését indokolatlanul lazának találja és ezért érvénytelennek minősíti. Noha az ortodox rabbik elvben nem kérdőjelezik meg egymás eljárását, a gyakorlatban minden további nélkül előfordulhat, hogy lefitymálják a másik betérítését, nem hajlandók a betértet összeadni, a Tórához felhívni stb. Részben ezzel magyarázható, hogy a rabbik java nem is szívesen térít – nem akarja magát kitenni annak a presztízsveszteségnek, hogy valahol esetleg ne ismerjék el az ő eljárását. A másik, fontosabb ok a vonakodásra azonban az, hogy nagyon sok betért a stár géirut kézhezvétele után fütyül a vallási előírásokra, vagy épp átesik a ló másik oldalára, és antiszemita lesz. Más rabbik kimondottan nem ellenzik a betérítést, de olyan magasra teszik a mércét, hogy azt gyakorlatilag lehetetlen legyen teljesíteni.

A változás mellett kardoskodó csoportok egyike a Váád Hárábonim Háolámi Leinjonéi Giur, amely megállapítja, hogy az ortodoxiának nem létezik egységes betérési standardja, és az elmúlt évszázad számos ortodox térítését kérdésesnek tartják. Szerintük az izraeli főrabbinátus, de Jonathan Sacks brit főrabbi térítései is szint alattiak.

Akik a főrabbinátusnak nem elég jók

Slomo Ámár izraeli szefárd főrabbi 2005-ben kezdett a betérésről tárgyalásokat folytatni az Amerikai Rabbinikus Tanáccsal (RCA). Kompromisszum született: az RCA elkészíti a mértékadó bét dinek listáját, azokét, akik térítéseit a jövőben érvényesnek tekintik, az izraeli főrabbinátus pedig átnézi ezt a listát; az RCA eddigi térítéseit és a már folyamatban lévőket elismerik érvényesnek. A megegyezés azonban elmaradt, mert Ámár azt is követelte, hogy az RCA bét dinben résztvevő rabbijai is egyenként ismertessék el magukat az izraeli főrabbinátussal. A kuszaság maradt, sőt, Izraelen belül még fokozódott is, voltak ortodox rabbik, akik más rabbik térítéseit érvénytelenítették visszamenőleg, és ott volt Cháim Druckmann rabbi botránya, akinek több száz betérítését anulálták, mondván, ennyi embert adott idő alatt lehetetlenség betéríteni, biztosan korrupció volt a dolog mögött.

A betérés és általában a ki a zsidó kérdése különösen kényes téma az alija szempontjából. Míg ugyanis a zsidóság álláspontja szerint betérni értelemszerűen csak nem-zsidó térhet be, aki anyai ágon zsidó, az pedig zsidó marad élete végéig, akármilyen más vallás hívévé szegődött – Izrael Állama érdekes módon sokáig ennél szigorúbban kezelte a más vallásra áttértek ügyét, és ha valakiről kiderült, hogy kikeresztelkedett, az nem alijázhatott. Semmilyen módon és semmilyen indokkal. Az ilyen szerencsétlen hiába fordult a rabbikhoz is, ők nem térítették be, hiszen – zsidó. Így történhetett meg, hogy a kilencvenes években minden további nélkül Izraelben vándorolhatott a házastárs, egy zsidó nagyszülő vagy a zsidó apa jogán több százezer orosz és ukrán pravoszláv, ugyanakkor kirekesztetett onnan egy sor olyan ember, aki meggondolatlanságból vagy hebehurgyaságból belekóstolt egy másik vallás tiltott gyümölcsébe, ráadásul ez még ki is tudódott róla. Ez az abszurdum talán most megoldódik – lejjebb, az egyes számú függelékben teljes egészében közöljük a lubavicsi Egység című lap idevágó cikkét.

A betérés kapcsán tomboló indulatokat 2008-ban fokozta, hogy a chárédiek által befolyásolt izraeli főrabbinátus érvénytelennek tekintette a modern ortodox vallásos cionista térítéseket, így a cionista államban cionista módon betértek nem tudtak házasságot kötni, elválni, temetkezni és gyermekeiket sem tudták zsidónak bejegyeztetni. Újra be kellett térniük, mégpedig chárédi felügyelet alatt. Ez az ítélet példa nélkül áll a zsidó történelemben.

A volt és a jelenlegi szefárd főrabbik: Ovádja Joszéf és Slomo Ámár

A főrabbinátus sokáig azokat a térítéseket sem ismerte el, amelyek a Cahal, az izraeli hadsereg kebelén belül folytak. Miután sem a vallásos cionista, sem a seregbeli térítésekkel kapcsolatban nem merülhetett fel olyan gyanú, hogy nem a halacha szerint történtek, vagy az azokat végrehajtó rabbik inkompetensek lennének, megalapozottnak tűnik a feltevés, hogy az izraeli főrabbinátus a monopóliumát félti, és semmilyen más térítést nem ismer el, teljesen függetlenül attól, hogy az mennyire volt kóser, és milyen istenfélő életet él a betért. Nemrégiben azonban Slomo Ámár magáévá tette a korábbi szefárd főrabbi, a Sász párt szellemi vezére, Ovádja Joszéf véleményét, és elismerte a hadsereg mintegy 4500 térítését.

Pestiesen

Magyarországon az elmúlt húsz évben viszonylag komoly igény mutatkozott a betérés iránt – különösen a kilencvenes évek második felében volt divat a „zsidózás” –, főként az egyes becslések szerint kilencven százalékos vegyesházassági arány miatt. Több tízezerre tehető azok száma, akiknek az édesapja zsidó (nem-zsidó magyar nők körében sikk zsidó férjet fogni, mert nem iszik és verekszik, zsidó férfiak pedig a sokszor a kelleténél öntudatosabbnak és neuraszténiásnak tartott zsidó nő helyett inkább keresztényt vezetnek az oltárhoz), és a több tízezer közül sokan keresték annak módját, miként csatlakozhatnának a kiválasztott néphez.

Csalatkozniuk kellett. Magyarországon valós érvénnyel nem lehetett betérést megkezdeni. Voltak, akik kapcsolataik révén kijutottak Bné Brákba vagy Belgiumba, az Egyesült Államokba, Kanadába és sikeresen részt vettek ortodox giuron, de a jelentkezők zöme kívül rekedt. A hoppon maradottakat igyekezett több-kevesebb sikerrel az aklába terelni a neológia, amelynek több rabbija is indított az elmúlt években betérési tanfolyamokat. Azok, akik végigcsinálták – nők minimum egy, férfiak két évig –, a Deutsch Róbert főrabbi vezette bét din előtt vizsgázhattak. A bét din másik tagja rendesen Frölich Róbert főrabbi volt, a harmadik rabbi pedig az, akinél a jelölt tanult. A jelöltekkel valamennyi esetben közölték a félreértések elkerülése végett, hogy ez a fajta betérés „Hegyeshalomtól Záhonyig” érvényes – arra viszont jó, hogy alijázzanak vele.

Ami persze nem jelenti azt, hogy a neológ betért megkapja a teudáját, besétál vele a Szochnuthoz, és másnap már a tel-avivi popstrandon nyomul illegális afrikai bevándorló nők termékenységi táncát figyelve. Az alijakérelmet tizenegy hónap elteltével lehet beadni, egy sor igazolás és részletes vallomás kíséretében – kinél készült fel, milyen könyvekből, kinél vizsgázott, azóta melyik zsinagógába jár (!), az illető templomkörzet vezetőjének, rabbijának aláírása, pecsét, mindez fejléces papíron, és még sok egyéb, amit itt felsorolni nem áll módunkban, de amiről a Szochnutnál minden bizonnyal készséggel adnak felvilágosítást.

Színre lép a Chabad

A lubavicsiak lapja, az Egység szeptemberi számában tette közzé a felhívást, miszerint a pesti Chábád Bét Din kétéves giur programot indít, mégpedig olyat, amit az izraeli rabbinátus is elismer. A program beindulásáról pletykaszinten már több mint egy éve fecsegtek azok, akik a lubavicsi körökhööz közel állnak, biztosat azonban senki sem tudott, csupán annyit: Báruch Oberlander rabbi addig nem hajlandó beindítani a dolgot, amíg nincs a kezében a főrabbinátus felhatalmazása. Sokan nem hitték, hogy a főrabbinátus ki fog adni ilyen felhatalmazást. Nos, ha nem is könnyen, de kiadta; a Chabad azóta mélyinterjúk alkalmazásával tesztelte az első jelentkezőket, és a napokban tart számukra eligazítást. Nem lehet tudni, hogy a most induló tanfolyamokat továbbiak követik-e, egyelőre azonban úgy tűnik, hogy – nem követik.


Báruch Oberlander, a lubavicsi Bét Dén feje

Mellékletek

1. sz. melléklet: Végre minden zsidó kaphat alija-jogot Izraelbe?

A kérdés nem csak irónia, vagy épp ellenkezőleg, provokáció. Tény és való, hogy habár az izraeli chok hasvut, vagyis visszatérési törvény lényegi ideája, hogy a Szentföldön minden zsidónak született ember menedéket és állampolgárságot kapjon, a gyakorlatban mégis ez az ideológia nem minden zsidó esetében teljesül. Ugyanis míg az előbb említett törvény a visszatérésre feljogosítja például azokat a nem-zsidókat is, akiknek négy nagyszülőjük között akár egy is zsidó volt (még akkor is, ha ők maguk aktívan egy más vallás gyakorlói), előfordulhat, hogy egy ortodox zsidónak nem adják meg a bevándorlási engedélyt, arra hivatkozva, hogy ő tulajdonképpen nem is zsidó.

Hogyan lehetséges ez? A dolog hátterében az áll, hogy az említett visszatérési törvény nem ismeri el a bevándorlásra jogosultnak azokat, illetve azok gyermekeit, akik a zsidó vallásból kitértek. Habár a zsidó hagyomány és háláchá az egyik legsúlyosabb dolognak tartja a kitérést, mégis a háláchá egyértelműen fogalmaz arról, hogy a kitért zsidó – és gyermekei (anyai vonalon) – továbbra is zsidó marad. Ennek ellenére, az amúgy szekuláris zsidó állam egy évtizedekkel ezelőtt ránk maradt eset miatt a háláchánál is szigorúbb és sok száz-ezer zsidót foszt meg az alijázás lehetőségétől.

A problematikus törvényi meghatározás egy bizonyos Dániel testvér (Oswald Rufeisen, 1922–1998) esetére vezethető vissza. A lengyel holokauszt túlélő a ’60-as években, mint keresztény szerzetes szerette volna megkapni az alijázási engedélyt. Az izraeli legfelsőbb bíróság kérelmét visszautasította, és ezt követően a Kneszet, a fentiekre módosította a törvényt. Ezzel állt elő az ambivalens helyzet.

[Érdekes megjegyezni, hogy személy szerint maga Dániel testvér végül is egy másik jogi eljárással megkapta a letelepedési engedélyt és 1998-as haláláig egy haifai kolostorban élt.]

A probléma különösen Magyarországon élő, hiszen történelmi okokból, nálunk volt a leghosszabb lehetőség a kitérésekre a Holokausztot megelőzően, illetve a világháborúban. Alig lehet olyan mai magyar zsidó, akiknek családi felmenői között ne lenne olyan, aki vagy életmentésből, vagy mert egyetemre szeretett volna járni ne tért volna ki a ’20, ’30 és ’40-es évek során. Ezeknek az embereknek a gyermekei és unokái ma visszatérnek a zsidósághoz, sokan a vallást is gyakorolják és nem kevesen Izraelben képzelik el életük folytatását. Igen ám, csak hogy a budapesti Szochnut irodájában szembesülnek azzal, hogy nekik ez a jog nem adatott meg.

Ez az abszurd helyzete például a Magyarországon nevelkedett W. J.-nak is. Habár zsidóként nőtt fel, és zsidóként izraeli zsidóval házasodott, és a halacha szerint zsidónak ismerte el a rabbinikus bíróság Tibériásban – a belügyminisztériumban „felekezet nélkülinek” tekintik őt is és izraeli férjével közös három gyermeküket is. A belügyminisztérium szerint W. keresztény, mert anyai nagyanyja több évtizede kikeresztelkedett. Az egyetlen lehetőség számára, hogy zsidóként jegyeztesse be magát, hogy betér. W.-nek két fiútestvére van, akik szintén alijázni akarnak Izraelbe. Egyikük rabbinak tanul és rövidesen befejezi az avatás előtti vizsgáit. Mindkettőt a rabbinikus bíróság zsidóként ismerné el, ám a belügyminisztérium nem. Uriél Ganzl rabbi, aki felelős a törvénymódosításért a Cohárban azt mondja, hogy „Akárkinek is mesélem el ezt a történetet, mindenki arra gondol, hogy én hazudok.” „Abszurd történet, hogy valakit a rabbik elismernek zsidónak, az állam pedig ezt nem ismeri el.”

W. ezért turistaként lépett az országba és a népesség nyilvántartás „felekezet nélküliként” jegyezte be, mivel a II. világháború idején az anyai nagyanyja kikeresztelkedett. W. a zsidósága megállapítását kérte a Cohár szervezettől, a begyűjtött dokumentumok alapján, amelyek a rabbinikus bírákat meggyőzték és a szervezet minden kétségen kívül megállapította a zsidóságát. A folyamat végén megjelent a rabbinikus bíróság előtt Tibériásban is, amelyik megállapította, hogy ő zsidó.

Ám a Belügyminisztérium nem fogadta el a rabbinikus határozatot és ragaszkodott ahhoz, hogy W.-nek be kell térnie ahhoz, hogy zsidóként jegyeztesse be magát a népesség nyilvántartásba.

Az abszurd helyzet híre elérkezett az izraeli Legfelsőbb Bírósághoz és a végén kompromisszum született. A belügyminisztérium elismerte a fellebbezőket zsidóként, de nem volt hajlandó általánosságként elfogadni ezt. Így felmerült annak lehetősége, hogy törvényalkotással oldódjon meg ez a probléma: a miniszterek tanácsában elfogadták az erre vonatkozó törvényjavaslatot, amelyet egy rabbinikus szervezet Cohár és néhány parlamenti képviselő kezdeményezett, így a belügyi bizottság elnöke is: David Azoulai (SASZ). A javaslat szerint a BM köteles elismerni a rabbinikus bíróság határozata alapján elismertek zsidóságát elfogadni. 

A módosítási javaslatot különböző frakciók képviselői jegyzik, példa nélkül álló módon. Eitan Chaber (Munkapárt), Pnina Kiszenbaum (Izrael Beitenu), Zvulun Orlev (Ha Báit HaJehudi) és az élükön Azoulai a Sasztól.

Ha ez a módosítás most keresztülmegy, akkor sok ezer zsidó előtt nyílhatnak meg „valóban” Izrael kapui.

2. sz. melléklet: Maimonidész: Misné Torá – Széfer Kdusá: A szentség könyve – A betérés szabályai

13. fejezet: A szövetség három kritériuma

1. § Izrael három aktussal lett a[z Istennel kötött] szövetség részesévé: a körülmetéléssel, az alámerüléssel és az áldozat felajánlásával.
2. § A körülmetélés Egyiptomban történt [még a pászkaáldozat előtt], amiről az van írva[1]: „Körülmetéletlen ne egyék belőle.” Mózes, a mi tanítónk metélte körül a népet. Mert Lévi törzse kivételével az egész [nép] elhanyagolta a körülmetélés szövetségét Egyiptomban. Ezért mondja [az Írás dicsérőleg a lévitákról][2]: „[Ők] óvják szövetségedet.”
3. § Az alámerülésre a pusztában került sor, a Tóra adásakor, ahogyan írva van[3]: „Szenteld meg őket ma és holnap, és mossák meg ruháikat.” Áldozati felajánlásokat [is hoztak ekkor], ahogyan írva van[4]: „És előre küldte Izrael gyermekeinek ifjait, és bemutattak égőáldozatokat.” Az egész zsidó nép képviseletében mutatták be ezeket.

A betérés

4. § Hasonlóképpen minden jövendő nemzedékben [érvényes a rendelkezés], hogy mikor egy nemzsidó be kíván lépni a szövetségbe, és menedéket akar találni az Isteni dicsfény szárnyai alatt, és hajlandó magára venni a Tóra [parancsolatainak] igáját, alá kell vetnie magát a körülmetélésnek, a bemerülésnek, és áldozatot kell vinnie; ha pedig nő, a bemerülés és az áldozat a kötelező a számára. Ahogyan írva van[5]: „Amilyenek ti vagytok, olyan legyen a jövevény”. ennek a jelentése pedig ez: ahogyan ti [lettetek részévé a szövetségnek] körülmetélkedés, bemerülés és az áldozat által, úgy legyen az eljövendő nemzedékekben is, aki áttér, annak át kell esnie a körülmetélésen és a bemerülésen, és áldozatot kell vinnie.

A betérő áldozata

5. § Miből álljon az áldozat, amit a betérőnek [be kell mutatnia]? Állatot égőáldozatul, vagy gerlicepárt, vagy két galambfiókát. Mindkét [galambot] fel kell áldozni égőáldozatul. Manapság, amikor nincs [templomi] áldozat, [a betérőnek] a körülmetélkedésnek és az alámerítkezésnek kell alávetnie magát. Ha a Templomot újjáépítik, áldozatot is vinnie kell majd.

A körülmetélés és a merítkezés

6. § Ha a betérő körülmetélkedett, de nem merítette alá magát, vagy alámerítette magát, de nem metélkedett körül, nem tekintendő betértnek, amíg mindkét aktus meg nem történik. Az alámerülésnek három férfi jelenlétében kell megtörténnie. Minthogy a bíráknak jelen kell lenniük, a bemerülésnek nem szabad szombaton vagy ünnepnapokon történnie, sem éjszaka. De ha mégis akkor [éjjel] történt meg, betértnek kell tekinteni.
7. § A kiskorút a bíróság fennhatósága alatt merítjük alá, ugyanis érdem az az ő számára[6]. Ha állapotos asszony merül alá, a gyermeknek [később] nem kell újra megmerítkeznie.
Ha [a betérő] egymagában merül alá – vagy csak két bíró jelenlétében –, az áttérése nem érvényes. Ha jön, és azt mondja: „Betértem az ilyen és ilyen nevű bírák jelenlétében, és alámerítettek”, a szava nem hiteles, nem köthet zsidó emberrel házasságot, csak ha tanúkat hoz [akik az állítását igazolni tudják].

Betérés bíróság előtt

8. § Ha egy zsidó vagy egy betért nő volt a [nemzsidó férfi] felesége, és vannak tőle gyermekei, majd ő kijelenti, hogy „egymagamban tértem be”, ebben az esetben hitelesnek fogadjuk kijelentését a saját magára nézve, hogy ezzel minősítse önmagát, de nem hisszük el neki annyira, hogy a fiait [úgy] minősítse [mint akik két zsidó személytől születtek]. Tehát neki magának még egyszer alá kell merülnie a bíróság előtt.
9. § [A következő rendelkezés alkalmazandó] a betért asszonyra, akiről tudjuk, hogy Izrael törvényei szerint éli az életét minden időben, például megmerítkezik ciklusa után, elválasztja aterumá
[1] 2Mózes 12:48.
[2] 5Mózes 33:9
[3] Uo. 19:10.
[4] Uo. 24:5.
[5] 4Mózes 15:15
[6] És szabad érdemet szerezni valakinek, a saját tudta nélkül is (lásd Talmud, Kötubot 11a.).
[7] Utalás 2Sámuel 12:25-re.
[8] Rút 1:18.
[9] A bibliai előírás szerint (3Mózes 19:9.), ha valaki véletlenül aratás közben elhagy a termésből, akkor azt meg kell hagynia a szegényeknek.
[10] A bibliai előírás szerint (5Mózes 24:19.), ha valaki véletlenül a learatott termőföldön hagyott egy kéve termést, akkor azt meg kell hagynia a szegényeknek.
[11] A bibliai előírás szerint (3Mózes 19:9.) a termőföld szélét a szegénynek kell meghagyni.
[12] Hóséá 11:4.
[13] 5Mózes 32:15.

Forrás: www.zsido.com

Nincsenek megjegyzések: