Tüszköl a szalafista bolha

„Előbb Damaszkuszt vesszük be, azután Tel-Avivot”

Többé-kevésbé eldőlt, hogy terrorállam helyén terrorállam fog létesülni, amennyiben Szíriának sikerül megőriznie területi integritását vagy annak számottevő hányadát. Aki eddig nem értette, most nagyjából megértheti, miért nem törte a Nyugat a keze-lábát Básár Asszad rendszerének kitakarításával.

Abed Sihádea: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart. Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik”

Szíria sok évtizeden át félelmetes katonai erőt képviselt kifelé a folyamatos szovjet támogatásnak köszönhetően. Ez az erő a deklarált nacionalista célok eléréséhez (Izrael eltörlése, Libanon bekebelezése, végső soron a Ciprust is magában foglaló Nagy-Szíria létrehozása) nevetségesen kevésnek minősült, legfeljebb ahhoz volt elég, hogy az ENSZ határozataival szembeszegülve évtizedeken át megszállva tartsa Libanon északi részét, fenyegető árnyékot vessen a sokkal gyengébb, több alkalommal provokált Jordániára, és észak-koreai kegyetlenséggel nyomja el mindazokat, akik a lakosság kisebbségéhez tartozó alaviták (a síiták szíriai megfelelői) rémuralma ellen akár csak pisszenni mert.

A most lezajlott globális hitelválság nyomán keresztút elé került a világ valamennyi országa, és kiderült: rendkívül súlyos árat fognak fizetni mindazok, akik vallási, ideológiai, történelmi, kényelmi vagy uram bocsá’ genetikai okokból nem hajlandók magukra venni a modernizálódás sokszor dicsért és sokszor pokolra kívánt igáját vagy áldását. A történelem malmai gyorsan őröltek. 1985-ben még be lehetett állni egyik vagy másik szekértáborba. A világrendszer egypólusúvá válásával azonban röpke húsz év után csak két út maradt: azoké, akik még ötven év után is létezni fognak és azoké, akiket elnyel saját (un)ortodoxiájuk.

A sajtó által – soha rosszabb kifejezést! – arab tavasznak nevezett éhséglázadás-sorozat oka az, hogy az arab világ nemhogy a huszonegyedik, de egyes területeken még a tizennyolcadik század kihívásaira sem tudott még csak részleges választ sem adni, függetlenül attól, hogy abszolút monarchiáról (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein), felvilágosult monarchiáról (Jordánia, Marokkó), prezidenciális diktatúráról (Tunézia, Egyiptom, Szíria), bátortalan demokratikus lépésekkel a maga lábán (Algéria) vagy komoly külső segítséggel (Irak) próbálkozó országról, iszlamista terror-rendszerről (Gáza, Szudán) vagy afelé tartó anarchiáról (Libanon, Szomália) beszélünk, és az is mindegy, van olaj, vagy nincs. A népoktatás elterjesztése: tizennyolcadik századi kihívás. A rabszolgaság eltörlése és népegészségügy kiterjesztése: tizenkilencedik századi. A nők egyenjogúsításáé és a funkcionális analfabétizmus felszámolásáé: legkésőbb a huszadik század közepe. Az arab világ e feladatok egyikét sem volt képes megoldani.

Nagyjából ezek a nemes feladványok állnak majd a Szíriát hamarosan átvevő új hatalom előtt. Nehéz célok, amelyek láttán el kéne némulni; örökség, aminek felmérésekor illene magukba szállni és alázatot tanúsítani – nem a külvilággal, hanem önmagukkal és a feladattal szemben –, és akkor talán megindulna valami. Egyelőre azonban visszafelé forog a történelem kereke, és a „felszabadult” országrészekben előkerül a rabság jelképe, a beöltözött nő.

Asszad rendszere – miként az apjáé – nem hangsúlyozta túl a vallás szerepét, köszönhetően a Szovjetunió sok évtizedes befolyásának és a súlyos tervutasításos rendszernek, aminek következtében nem egy kenyérlázadást vertek már le a biztonságiak, a mostaninál akár brutálisabban is. Úgy tűnik, Szíria hamarosan átesik a ló túloldalára, és – hála Irán tevékenységének, valamint annak, hogy a Nyugat, ha nem épp ölbe tett kézzel nézte a történteket, épp azokat fegyverezte fel, akik a vesztére törnek.

A szíriai lázadóknak persze van annyi eszük, hogy valós célkitűzéseiket elhallgassák, de ha ők nem verik nagydobra, megteszik azt helyettük más szélsőségesek. Legutóbb a jordániai szalafista mozgalom radikális első embere figyelmeztetett: ha Szíriában végeztek, irány Izrael.

Vajon miért akad mindig olyan, magát felelősnek tartó arab vezető, mint Abu Muhammad al-Tahaui, alias Abed Siháde, akit valamiért nem érdekelnek a valóban küszöbön álló feladatok, így a lakosság alapvető élelmiszerekkel való ellátása, az írástudatlanság leküzdése, települések százain az alapvető szanitáris viszonyok megteremtése, és még sorolhatnánk – ellenben mindenáron hi-tech országnak akar nekimenni, amely pedig már bebizonyította, mekkora vereséget képes rá mérni.

Ha Jordánia és Szíria GDP-jét összeadjuk, a 2011-es „utolsó békeévben” jóindulattal tizenkétezer dollárt kapunk fejenként (persze ez átlag, a pénz javát a két rendszer elkölti a saját fenntartására, kutatás-fejlesztésre, oktatásra, egészségügyre, munkahelyteremtésre, infrastruktúrára semmi nem marad). Ez a 27 ezres izraeli GDP-nek kevesebb, mint a fele. Még árulkodóbb a kép, ha a nominál GDP-t vesszük alapul, ami a zsidó államban 2011-ben 242,900 és 243,654 millió dollár között alakult (A Wiki négyféle listát hoz [ENSZ, Világbank, IMF és CIA], eszerint Izrael a 40, 41, 38., illetve 40. helyet foglalja el a világranglistán – azon a listán, ami a népességet nem veszi figyelembe). Jordániát a 89-114. helyen, Szíriát a 65-115. találjuk - összesen kb. 92 ezer millió dollárral, a zsidó nominál GDP bő két és félszeresen veri a szíriai-jordániai egyesített GDP-t, s ha ezt a statisztikát még súlyozzuk a felhasználás hatékonyságával, a versenytársakat a világ nagy felvevő központjaihoz fűző kereskedelmi volumenével, valamint az arab statisztika közismerten meseszerű elemeivel, akkor még a háromszoros fölény sem tűnik lehetetlennek.

Ez az állás Izrael és északkeleti szomszédsága között – gazdaságilag. A katonai potenciál részletezésére, gondolom, nem sok olvasó szorul rá, a rend kedvéért azonban iktassuk ide, hogy Izrael a GDP-je hat és fél százalékát (fejenként 1882 dollárt), azaz 15 milliárd dollárnál többet áldoz védelmi kiadásokra – egyharmadát annak, mint Szaúd-Arábia, de kétszer annyit, mint Irán, s ezzel a 17. legtöbbet költő ország a világon, ami a hadikiadásokat illeti. Szíria soványka GDP-je négy százalékát áldozza be, ami az ő roggyant gazdasága esetében gyakorlatilag trockista hadikommunizmust jelent, de ezzel is csak 2,2 milliárd dollárt képes háborús célokra költeni, és ebben már benne van az az összeg is, amit az erős emberek a hadseregben ellopnak. Jordánia még Szíriánál is jobban megerőltetni magát, a büdzsé több mint hat százaléka jut a seregnek, ám a korrupció, az alacsony hatékonyság itt is óriási probléma, így Jordánia a maga 1,3 milliárdos éves hadikiadásával sehol nincs. Ketten együtt 3,5 milliárd dollárt képesek az izraeliek 15 milliárdjával szembeállítani – persze ugyanolyan szintű fegyverzethez nem képesek hozzájutni; élőerő-veszteségük egy esetleges összecsapás esetén az izraeli emberveszteségek sokszorosára rúgna.

Abed Siháde, aki egy öngyilkosságot elkövetett dzsihádista ammani temetésén tüzelte a gyásznépet, nyilván tisztában van ezekkel az adatokkal, sokkal jobban, mint mi, és azt is pontosan tudnia kell, milyen eredményt hoztak a legutóbbi erőpróbák. De hiába: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart”, mondta Siháde, hozzátéve: „Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik.”

A szónok ígéretet tett arra is, hogy „a miénk lesz Damaszkusz, azután indulunk Tel-Avivba… Tudomásunk szerint Palesztina a folyótól a tengerig, Rafahtól a-Nakuráig terjed. Nem nyugszunk, míg fel nem szabadul Palesztina maradéka is.”

Siháde tetszését a jelek szerint nem nyerte el az Egyesült Államok azon döntése, amellyel terrorszervezetté nyilvánította az Asszad-rendszer megdöntése ellen harcoló Dzsabhát al-Nuszra felkelő csoportot. Szerinte a banda tagjai hősök, akiket Allah megáld, Amerika pedig „a világ minden terrorjának ősanyja”, mert nem csak a zsidók, de Asszad mellett is kiáll – legalábbis a szónok szerint.